Nyílt tengerre kormányozni a hajót – Interjú a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola új rektorával

Meggyőzően beszél vízióiról, amelyek egy pezsgő életű, még az eddigieknél is színesebb pedagógiai kínálatú, de közben a veretes hittudományi hagyományra is erősen építő, a II. vatikáni zsinat és a preevangelizáció szellemében működő egyházi főiskola képét festik fel. Egy olyan szellemi központ képét, amely buzgó egyháziak és kívülálló érdeklődők számára egyaránt vonzó.

– Van itt Önöknél egy tábla a szemináriumépület felé nyíló belső kapu mellett, amelyen az áll, hogy „Továbbhaladás csak kispapoknak”. A megyei hírportál egy korábbi tanévnyitójukon készült fotóján kizárólag reverendás alakok láthatók. Az érseki és a hittudományi pedig afféle kettős lakatnak tűnik a főiskola nevében, hiszen egy dolog az egyházi fenntartás, és egy másik ennek a megjelenése az arculatban, a stílusban, a világhoz és a tudományhoz való viszonyban. Félő, hogy ezzel a kettős lakattal belülről magukra zárják a kaput, hiszen sokak számára már a nevük is azt sugallhatja, hogy ide kizárólag nagyon vallásos, egyházilag elkötelezett embereket várnak. Holott a tanulmányi kínálat alapján ez a főiskola ennél sokkal színesebb, és tekintélyes tudományos műhely. Hogyan változtat az intézmény pozícióján, önképén a papképzés felfüggesztésének július 1-jei érseki bejelentése?

– Mint a főiskola első civil rektorát engem is július 1-jével bízott meg az érsek úr. Ez azért szerencsés egybeesés, mert már többéves vízióm, hogy nyissunk a laikus társadalom felé és az állami feladatellátás irányában a pedagógus alapképzési kínálat bővítésével és olyan új képzési területek meghonosításával, mint a bölcsészet- vagy a gazdaságtudományok. Ez nem profanizálást jelent, hanem a megközelíthetőség üzenetét olyan érdeklődők számára, akik nem feltétlenül az istenkeresés céljából jelentkeznének hozzánk, de hiszem, hogy az oktatáson, a személyes találkozásokon keresztül megtalálhatják a hivatásukat és Teremtőjüket.

A rektori tisztségre egyáltalán nem készültem, mivel nálunk komoly hagyományai vannak a papi irányításnak. De a stratégiai tervezésben mindig tetten érhető volt a laikus és az egyházi vezetők jó együttműködése. Varga István rektor atya elkötelezetten támogatta az intézményfejlesztési terveket, a szakirányú továbbképzések indítását. A tehetséggondozó pedagógus szakvizsga szak már 2013 óta működik, és nagy iránta az érdeklődés, akárcsak a később elindított közoktatási vezetői, az iskolai szociális munka és az alkalmazott szociális gerontológia szakirányú szakok iránt. Meggyőződésem, hogy ezek a továbbképzések – lelki és nevelési dimenziójuk okán – egy hitéleti intézményben különösen jó helyen vannak.

Amikor Udvardy György érsek úr felkért a rektori munkára, jóllehet szinte gondolkodás nélkül igent mondtam, ez volt az első gondolatom: „Istenem! Soha rosszabbkor.” A rendkívüli főpásztori bizalmat ugyanis a főiskola nappalis alapképzésein tapasztalható drasztikus hallgatói létszámcsökkenés és a hitéleti képzések iránti érdektelenség mélypontján kaptam. Ám aztán megláttam az esélyt arra, hogy a korábbi víziómat, a társadalmi nyitást megvalósíthassam.

Az elmúlt hónapokat kegyelmi állapotként éltem meg, mivel már április 1-jétől tudtam, hogy a rektori szolgálat várományosa vagyok, és így volt időm felkészülni. Minden oktatótársamat közös gondolkodásra invitáltam, mindenkivel egyenként leültem, egyrészt azért, hogy megosszam velük a terveimet és a jövőképemet, másrészt pedig azért, hogy közösen gondolkodjunk arról, hogyan tudunk megújulni, az oktatási alaptevékenység mellett az egyházi missziós feladatokba bekapcsolódni. Mindenki támogatta, hogy legyen egy új, szolgáltatói lábunk:

lépjünk elő felnőtteket, önkénteseket oktató lelkipásztori képzőtereppé.

Ennek érdekében külső szakembereket is megkerestem. A Nyolc Boldogság Közösséggel máris megtaláltuk a közös hangot, és jó esélyét látjuk az együttműködésnek. Egészségpasztoráció alapszak létesítése is szerepel a terveink között.

– Tudományosság és misszió: milyen kapcsolatot tart közöttük üdvösnek?

– Olyan önfejlesztő intézményi közegben gondolkodom, amely nyitott a hit kegyelmére. Több esetet ismerünk a főiskola történetében, amikor valaki, noha szociális munka szakra jelentkezett, és nem mint hitéleti intézményt választott bennünket, a képzés végére megtért. Nem azért, mert megtérítettük, hanem azért, mert a főiskola és az itteni találkozások „megművelték a lelkét”, és így alkalmassá vált a hit kegyelmének befogadására.

Magam is a Lélek bölcsességét kérem a rektori munkámhoz, hogy képes legyek a zátonyok közül a nyílt tengerre kormányozni a hajónkat. Szerencsére kiváló első tisztekre támaszkodhatom.

– A rektori kinevezése kapcsán az öröme erősebb vagy a gondterheltsége?

– Kettős érzés van bennem. Egyrészt örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy rám bízták ezt a szolgálatot, másrészt azonban kételyekkel küzdök: méltó vagyok-e Varga rektor atyától husonöt év után átvenni a kormányrudat. Igyekszem tanulni az ő csendes határozottságából, alázatából. A hitbeli és eszmei kontinuitás, valamint az egyházi hagyományok és a társadalmi nyitás közötti harmónia, „összeférhetőség” szimbolikus érzékeltetésére, a jövőbe vetett bizalom megalapozása érdekében állománygyűlést hívtam össze, amelyre az érsek és a rektor atyát is meghívtam.

– Mi változtat egymás mellett dolgozó, óráikat, előadásaikat „csupán” lelkiismeretesen megtartó oktatókat alkotó közösséggé, és erre egyáltalán mekkora szükség és igény van Önöknél? Milyen elvárásokat, esetleg nyomást érzékel a munkatársai részéről?

– Elvárásokat, nyomást nem érzek, támogatást annál inkább. Ahhoz, hogy a terveinket megvalósítsuk, csapatmunkára lesz szükség, és értelemszerűen több személyes jelenlétre, nagyobb elköteleződésre. Arra, hogy a magunkénak érezzük és azzá is tegyük az intézményt.

Új pedagógiai tanszék létrehozására készülök új kollégákkal kiegészülve, akikkel szemben már alapelvárás lesz a fokozott jelenlét, a főiskola iránti aktív elköteleződés, azért is, hogy igazi „universitasszá”, tudásmegosztó hellyé, egyfajta akadémiává, tehetséggondozó műhellyé váljunk. Például olyan korábbi programjaink újraindításával is, mint a neves vendégekkel folytatott pódiumbeszélgetés-sorozat.

– A papképzés felfüggesztése mekkora trauma?

– Nagy veszteség, de nem trauma. Én inkább lehetőséget látok benne. Az újjáépítés eredményessége szorosan összekapcsolódik a nem működő struktúrák lebontásával. Szeretném hangsúlyozni, hogy a papképzés átmeneti felfüggesztése nem jelenti a teológia szak megszüntetését. A lelkipásztori szakiránnyal kizárólag papnövendékeknek meghirdetett teológiát újratervezve, megerősített missziós és evangelizációs tartalmakkal a civilek számára is megnyitjuk a következő felvételi időszaktól.

A hittudományi jelleg hangsúlyozása – mint azt az első kérdésében felvetette – valóban vethetett némi árnyékot a képzési portfóliónk gazdagságára, például az öt szakirányú továbbképzésünkre, de a nem hitéleti képzéseink ismertségén nem rontott jelentősen, hiszen vannak kifejezetten népszerű „világi” szakjaink. Az egyik ilyen a közoktatási vezető és pedagógus szakvizsga, amely például az egyik legnagyobb hallgatói létszámot felmutató szakunk. Az elismertségünk és jó hírünk ékes bizonyítéka, hogy noha a Pannon Egyetemen is van ilyen, a pedagógusok inkább minket választanak. Ez azonban mit sem ront a két felsőoktatási intézmény között kialakult kiváló együttműködésen, amit korábbi pannonos doktori hallgatóként továbbra is garantálni szeretnék.

– Milyen gyorsan megteendő intézkedések várnak Önre, és milyen lépésektől remélhet lassabb, de mélyreható változásokat?

– Egyelőre két évre kaptam mandátumot – és máris robogó gyorsvonatként érzem közeledni azt a 2022-es terminust.

Októberben egy olyan hittanár–nevelőtanár mentorképzést fogunk létesíteni, amely még nem létezik Magyarországon.

A tanári munkát támogató tanulásmódszertani, tanulásfejlesztő képzést tervezünk. A munkát már el is kezdtük. Gyors intézkedést igényel a teológia szak civilek számára történő átalakítása. Középrövidtávú terv egy gyógypedagógia alapszak felépítése és elindítása. Intenzívebb tudományos munkára kell törekednünk, mert 2021-től átalakul a felsőoktatás finanszírozása: a normatív támogatás helyett az innovációs-tudományos teljesítmény kerül előtérbe.

A kegyelmi állapothoz, amelyről már beszéltem, az is hozzátartozik, hogy közbülső monitoreljárás nélkül megkaptuk az intézményi akkreditációt öt évre.

Hosszabb távú tervünk, hogy egyetemi professzoraink legyenek. Alkalmas jelöltekben nincsen hiány. Katolikus és más keresztény szeretetszolgálatokkal való megállapodások megkötésére is készülünk, amelyekkel közös önkéntes- és szociális képzéseink lehetnének.

– Mik az intézmény olyan erősségei, amelyekre mostantól különösen is építeni akar, és mi az útja-módja a külső erőforrások bevonásának?

– Kiváló belső munkatársakra tudok támaszkodni (több professzort és docenst is adtunk a Pázmánynak). Intézményünk oktatói egy kiterjedt szellemi-tudományos és hitéleti kapcsolati háló csomópontjai. A külső szakemberek bevonásában mások mellett Csernai Balázs biblikus tanárkollégám segített, és sokat profitáltam a kiváló görögkatolikus filozófus, Janka Ferenc atya ötleteiből is. Birher Nándor főiskolai tanár élen jár a külső kapcsolatok ápolásában-építésében, míg Trosits András kollégám a köznevelési kapcsolati háló szövögetője. Az Evangélium című sorozat műsorvezetője, Kocsi György atya egyházi és médiakapcsolatait veti latba, Leveleki Magdolna, a szociális munka szak vezetője pedig Veszprém városával együttműködve építi a kutatási projekteket. Fontosnak tartom a veszprémi érsekség látványos szerepvállalását is. Takáts István egyháztörténész tanárunk érseki helynökként kiemelt figyelmet fordít a főiskola megerősítésére.

Bár nehéznek érzem a helyzetemet, egyáltalán nem vagyok magányos harcos.

Elkezdtem bejelentkezni a katolikus hittudományi főiskolák rektorainál, és mindannyiukat meg fogom látogatni a közeljövőben. Fontosnak tartom ugyanis, hogy rendszerszinten összehangoljuk az alaptevékenységünket, és tanuljunk egymástól. A Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán már jártam is a közelmúltban. Büszke vagyok arra, hogy hitéleti pályám náluk indult.

– A szakirányú továbbképzéseik között a szociális gerontológiát és az Önöknél e témában oktató tanárok nagy számát látva úgy tűnik, hogy érzékenyek a kor kihívásaira. Hiszen az, amit a társadalom elöregedésének neveznek, a gondolkodásunk teljes megváltoztatását kívánná. Egy egész társadalom gondolkodásáét, amelyben ma még reflex az életkori diszkrimináció, és mintha senkinek semmi ötlete nem volna az élet utolsó harmadának teljes értékűvé tételére, az ebben való szociális és kulturális közreműködésre. Mi az oka, hogy Önök e téren az átlagnál sokkal árnyaltabbak és tudatosabbak?

– A közbeszédben valóban jóformán csak pejoratív jelzőkkel illetik az idős embereket, és sajnos marginális közösségként léteznek a társadalmunkban.

Szemléletformálásra van szükség, hogy az időskorra – mikro- és makroközösségi, nemzeti szinten egyaránt – értékként tekintsünk, visszatérve ahhoz a szemlélethez, amely a szüleink számára még evidencia volt.

Itt nem csak és nem elsősorban a többgenerációs életszervezési modellre gondolok, hanem sokkal inkább az idősek társadalmi hasznosságának rehabilitációjára vagy a gyermeknevelési feladatokba való bevonásukra. Úgy látom, hogy a társadalmi hasznosság elvesztése nyomán lett az idős emberből rászoruló. Az a baj, hogy az aktív társadalom elsősorban a szociális problémát kapcsolja az időskorhoz, és egy sajátos mentális állapotot, amelynek kezeléséhez szakemberek, szociális gerontológusok jelenthetik a megoldást.

Tennünk kell azért, hogy a közgondolkodás többnek lássa ezt a generációt, mint a társadalom vállára nehezedő terhet.

– Veszprém hogyan van jelen a főiskola életében? 

– Az országgyűlési képviselőnkkel, Ovádi Péterrel és Porga Gyula polgármesterrel is kiváló a személyes kapcsolatom. Az önkormányzat támogatni szokta például az egyháztörténeti konferenciáinkat, és nagyon készülünk 2023-ra, amikor Veszprém lesz Európa kulturális fővárosa. A fokozottabb társadalmi szerepvállalásunk reményeim szerint élénkíteni fogja a várossal való kapcsolatunkat, mert a Pannon Egyetem – tudományos és gazdasági súlyánál, lényegesen szélesebb piaci kínálatánál fogva – kissé háttérbe szorítja főiskolánkat. Erősödnünk kell az értékeink kommunikálásában.

A nyitástól többek között ezt is várom: a társadalomban és az egyházi missziós tevékenységben való intenzívebb, láthatóbb jelenlétet.

Célom a főiskola dinamizálása és a fiatalok elérése, akár pasztorális szolgáltatások, akár a társadalmi érzékenyítés révén.

Fotó: Merényi Zita 

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. július 19-i számában jelent meg.