Nyíri Tamás: A keresztény ember küldetése a világban

A kötet 1968-ban jelent meg először, a Szent István Társulatnál. Nyíri Tamás a II. vatikáni zsinat tanításai alapján fejti ki gondolatait a témában. Már több mint öt évtizeddel ezelőtt rávilágított arra, hogy a világ egysége egyre inkább tudatossá válik az emberekben, „egyre jobban belekerül az összemberiség sorsa minden egyes nép és ember látókörébe és tudatába”.

Ám a világ egysége nem jelent egyformaságot, éppen ellenkezőleg, a XX. század második felének fejlett társadalmát világszerte a pluralizmus is jellemzi. Ez azt jelenti, hogy

számolni kell „az egy világon belül fellépő maradandó feszültségekkel és ellentétekkel”, mert nem lehet minden nézetet összeegyeztetni. A pluralizmus a kisebb emberi közösségekre is érvényes, és természetesen a kereszténységen belül is jelentkezik.

A világban uralkodó sokféle nézet, felfogás és világnézet a modern kor emberének egyik legsúlyosabb tehertétele. A keresztény embernek a „mai” világban próbatételként kell arra gondolnia, hogy Isten kivétel nélkül mindenkinek felajánlja az üdvösség kegyelmét, „ami eléggé ragyogó és világos ahhoz, hogy minden jó szándékú ember magáévá teheti minden reflex tagadása ellenére is, sőt, annak ellenére is, hogy elutasítja a hivatalos kereszténységet”.

Nekünk, keresztényeknek kiemelkedően fontos feladatunk, hogy keressük meg a másik elrejtett igazságát, amit elfed ellentétes meggyőződése, vallása, világnézete vagy akár ateizmusa.

Az, hogy megtaláljuk a másik igazságát, legalább olyan fontos, mint hogy kitartsunk a magunk igazsága mellett, mert ha „nem jutunk el a másik elrejtett igazságának felismeréséhez és tiszteletéhez, akkor a magunk igazságát sem leszünk képesek megőrizni”. A teológus, filozófus lelkipásztor szerint ebben a felismerésben gyökerezik a keresztények és a világ közti dialógus szükségessége is.

Nyíri Tamás egyértelműen fogalmazza meg, hogy amilyen egyszerű, olyan gyökeres fordulatra van szükség ahhoz, hogy valaki valóban keresztény legyen. A kereszténység ott kezdődik, amikor az ember felszámolja saját egocentrikus világképét, és belátja, hogy ő is csak egy a többi teremtmény közül, „akinek a többivel együtt kell Isten körül forognia”. A valódi keresztény az, aki nemcsak azt szereti, aki vele is jó, hanem akinek szüksége van a jóságra, akkor is, ha ellenszenves, ha nem vár tőle semmit, még hálát sem, mindezt a jézusi, ellenségre is kiterjedő szeretet szellemében, hogy a mennyei Atya „felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek” (Mt 5,45–48).

A keresztények missziós küldetését vizsgálva a szerző figyelmeztet: sokkal könnyebb egy embernek azt mondani, „légy az, ami tulajdonképpen vagy”, mint azt: „ragadd meg és pusztítsd el, ami eddig voltál”. Állítja: abban rejlik az egész újkori misszió dilemmája és csődje, hogy erre nem jöttünk rá időben. Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön, és gondoskodik is arról, hogy akarata érvényesüljön. Ennek az egyetemes üdvözítő akaratnak vagyunk az eszközei, amikor tanúságot teszünk reménységünkről a világnak. Abból, hogy Isten mindenkit üdvözíteni akar, nem az következik, hogy elmulaszthatom a feladatomat, hanem az, hogy a „másik egyáltalában képes meghallani szavamat”.

Nyíri Tamás leszögezi: az Egyház az emberek üdvösségének és egységének a jele. Azt hirdeti, hogy mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban. A legvégső különbség csak a nagyobb szeretet lehet Isten és ember iránt, a szeretet azonban mivoltánál fogva az, ami egyesít. „Az Egyház ma már tudja, hogy csak akkor teljesítheti küldetését a világban, ha testvéri gyülekezete lesz azoknak, akik tisztán és hűségesen szeretik egymást Krisztusban, és senkit sem zárnak ki ebből a szeretetükből. A többi személy szerint rajtunk múlik, hogy megfeleljünk Isten belénk helyezett bizalmába.”

A könyv írója megállapítja: a keresztény transzcendencia Isten és ember egysége, ami a történelem kezdete és vége. A megtestesülés nem üresíti ki Jézus emberségét, hanem felfokozta benne az emberséget, „megmutatja, hogy mekkora lehetőségek rejlenek az emberben”. Istensége pedig nem szűnik meg azzal, hogy magához emeli a teremtményt Jézus Krisztusban. „Az isteni Istent abból ismerjük fel, hogy ilyen emberi lett Jézus Krisztusban. Isten transzcendenciája abból tűnik ki igazán, hogy kizárólag a megtestesült Istenember közvetítheti és nem a világ.”

Nyíri Tamás kifejti: Jézus nem azért vette magára a szolga alakját, mert másképp nem lehetett megváltani a világot. Az elsődleges a szolgai alak felvétele, amelyet már nem vezethetünk vissza másra. „Jézus ilyen szeretete az elsődleges, és nem az emberi bűn. A konkrét világnak az az értelme, hogy megvalósulhasson benne ennek a szeretetnek a története. Azért ezt a megtört világot veszi fel Isten, mert ebben megjelenhet az Isten szeretetének az a legvégső sajátossága, amelyet csak a Megfeszítettről tudunk leolvasni.” A „Krisztus-esemény” nem távolból szabadítja fel a világot, hanem az embereken keresztül. A keresztények ezért felelősek a világért, és még az a különleges feladat is rájuk hárul, hogy keresztény hitük dinamikájával „erősítsék fel a világ humanizálásának sodrát”, nem felejtkezve el azonban arról, hogy ma is az a legvégső kérdés: „az élet örömei, kínjai és feladatai között meghalljuk-e annak a hívását, aki a kezdet és a vég, őseredeti és eljövendő? Ma is azon fordul meg minden, hogy kitartunk-e abban a hitben, hogy ez az első és utolsó, a titok, ahonnét jövünk és ahová tartunk, a Megfeszítettben szereti a világot, és ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy a szeretet a legvégső”.

Nyíri Tamás: A keresztény ember küldetése a világban
Szent István Társulat, 1968

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír