Nyitottan a transzcendens valóság megragadására – Karasszon István az Ószövetség emberképéről

Bibliai antropológiáról beszélni húsz percben bizonnyal a teológiai akrobatika kategóriájába tartozik; mégis talán mondhatunk olyat, ami közérthető és esetleg használható ismeret. Ha egy pillantást vetünk oldalra, és a filozófiai antropológia megközelítéseit vesszük górcső alá, úgy feltűnhet, hogy két egymással ellentétes, mégis egymást nem kizáró, hanem komplementárisan kiegészítő nézet ismétlődik. Az egyik az emberi méltóságot emeli ki, s az élővilágban kiemelkedő képességeinket, lehetőségeinket, talán tetteinket is hangsúlyozza. A másik – mi más lehetne? – ennek az ellenkezője: az emberi lét végessége, képességeink határa, lehetőségeink korlátozott volta, sokszor pedig az ember gyarló, hibákra hajlamos volta játszik döntő szerepet. Nem is vitás, hogy az emberi lét meghatározását e két erővektor eredőjében kell keresnünk – a probléma már csak ott van, hogy ki és mikor dönti el, hogy e kettő közül melyik érvényesül?

Ha a Bibliára tekintünk, akkor első pillantásra rögtön látjuk, hogy ez a sajátos kettősség ott is jelen van: a jó és a rossz keveredik az emberben – éspedig nem úgy, hogy van jó is, és van rossz is, hanem ugyanabban a személyben, vagy ugyanabban a tettben megtalálható mindkettő. Mintha csak abban lennénk megerősítve, hogy a kettő összetartozik! Ha például valaki Jákób ősatya alakjára tekint, akkor láthatja: bizony vannak pozitív és negatív vonásai is a hérosz eponümosznak, annak az ősnek, akitől Izrael eredezteti magát. Viszont nem egyszerűen úgy, hogy a főhős jót is meg rosszat is tesz: inkább úgy, hogy tetteinek van pozitív és negatív olvasata is. Ha például eladatja Ézsauval egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogot, s anyjával, Rebekával becsapja Izsákot, hogy hozzájusson az atyai áldáshoz, akkor ez nyilván negatív; viszont rögtön pozitívnak látjuk, hogy ő tudja ennek az áldásnak az értékét, s mindenáron meg akarja szerezni – szemben bátyjával. Csaló, hiszen saját nagybátyját is jól becsapja; na igen, mert hogy a nagybácsi is furfangosan viszonyult hozzá. Halljuk is rabbi Hillél későbbi, de teljesen jogos megjegyzését: ’im ló ’aní lí, mí lí? úke’se’aní lecacmí, má ’ání? Kissé szabad fordításban: „Ha én nem vagyok önmagamért, akkor ki lesz értem? Ha én magam nem gondoskodom magamról, akkor mi vagyok?” Az önmagunkért való kiállás, főleg akkor, ha egy nép ilyen jelentős személyéről van szó, igenis pozitívnak tekintendő. Hasonlóképpen aligha nevezhető szépnek vagy nemesnek, ha valaki előreküldi a családját, amikor veszély fenyeget; Jákób egy felelőtlen és gyáva ember benyomását kelti a Jabbók gázlójánál – viszont az a találkozás az ismeretlen valakivel meghatározta Izrael egész létét, s nyilvánvaló, hogy csak egyedüllétében történhetett meg. – Nem Jákób az egyetlen személy, akinek tettei két ellentétes kiértékelést igényelnek! Hogyan gondolkozzunk Dávidról, aki messze nem volt tökéletes, s a gyakorta idézett Betsabé-történet után Nátán ítélethirdetését kellett meghallania? És itt mégis valahol pozitív hőssé válik az a király, aki nem hatalommal tolja félre a prófétát, hanem bűnbánatot tart és böjtöl – hihetetlen emberi nagyság ez! A bűnre hajlamos ember, még ha sokszor el is bukik a kísértésben, mégis lehet a kegyes ember mintaképe is – két ellentétes állítás ez, mégis komplementáris, egymást kiegészítő, nem pedig kizáró kijelentés az emberi természetről. Ott van ez már az első testvérpár esetében is, amikor az Örökkévaló még a szörnyű eset előtt mondja Kainnak: „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta” (1Móz 4,7). Mit akar mondani ez a sokat vitatott félmondat: we’attá timsol-bó? Nyilván azt, hogy bár az első bűneset már megtörtént, eredendően bűnösök vagyunk mindnyájan, ez azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy az ember ne viselné a felelősséget az elkövetett bűnért: Te igenis képes vagy uralkodni a bűnön, képes vagy mégis jót és nem rosszat cselekedni!

Ugrunk egy nagyot a történelemben! A 16. században egész Európa zengett egy hatalmas vitától: Rotterdami Erasmus és Luther Márton vitájától a szabad akaratról vagy szolgai akaratról. Tudom, római katolikus részről jobban kedvelik Erasmust, míg a protestánsok Luther igazsága mellett állnak ki. Ugyanakkor nem lehet vitatni, hogy mindkettőnek a maga nemében igaza volt: Erasmus képe megkapó arról a gyermekről, aki még nem éri el a kívánt gyümölcsöt, hanem elesik, de a szerető Atya fölemeli, és hozzásegíti. Luthernek ott volt igaza, hogy inkább a bibliai akarat fogalmát domborította ki. Csak az ne jusson senkinek eszébe, hogy majd igazat tegyen e két óriás vitájában! Hiszen e vita a bibliai emberkép két alapvető igazságát tartalmazza – abban különbözik, hogy az egyik (Luther) az eredendő bűnösségre, a másik pedig (Erasmus) a lehetséges szabadulásra teszi a hangsúlyt. A vitát mégis az tette egyáltalán lehetővé, hogy az emberképben mindkettő a nagy lehetőséget látta: az ember nyitott a transzcendens valóság megragadására. Azon áll vagy bukik mindenkori döntése, hogy ezt megragadja, vagy elmulasztja.

Ismét ugrunk a történelemben! Immár négy évtizede, hogy őseimnek városát elhagyva Budapestre jöttem. Természetesen érdekelt az is, hogy a Pázmány Péter Egyetemen hogyan tanítanak teológiát – és kitűnő, nagy tanárokat hallgattam, akik végtelen szeretettel fogadtak. Hadd emeljem ki közülük most Nyíri Tamást, aki számomra meglepő módon egy német evangélikus teológus gondolatához hasonló dolgokat hangsúlyozott: az ember hitetlenségét, bukását, ha úgy tetszik: a bűn fogalmát az Ichheit, vagy Ichhaftigkeit nehezen fordítható német kifejezéssel magyarázta antropológiájában (talán „énesség” a jó fordítás). Ennek ellentétje nyilván az, ha az ember önmaga börtönéből ki tud szabadulni, s készen áll a más (sőt: a Más) befogadására. Ugyanaz a transzcendens nyitottság tehát a döntő kérdés itt is, mint ami a Biblia elején, vagy Erasmus és Luther vitájában előfordul… Csak később ismertem meg Wolfhart Pannenberget, akitől megtudtam, hogy Nyíri Tamással jó barátságban voltak. S mondanivalóm lényege is körülbelül ennyi: a bibliai antropológiáról, annak európai hatásáról, érvényéről a mai életben beszélni, arról párbeszédet folytatni – ez a mai ökumenikus és vallásközi párbeszéd egyik leggyümölcsözőbb területe. Dogmatikai kérdésekben nyilván van és lesz is egy sor különbség közöttünk, kegyességünk megnyilvánulásában (hál’ Istennek) nagyon sokrétűek vagyunk; amikor Isten előtt állunk, és ahogyan megállunk előtte – ez minden esetben összeköt bennünket. Az antropológia coram Deo mindig közös témánk marad! Használjuk ki ezt a lehetőséget, és használjunk vele másoknak is!

Forrás: Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottsága

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír