Nyolcvan évvel ezelőtt… – Születéstörténet 1945-ből

Karácsonykor a szovjetek által a lépcsőházba kidobott karácsonyfa. Elhurcolt, életerős apa, aki soha nem tért haza többé. A szovjet katonák elől szekrényekben, pincékben rejtőzködő serdülő lányok és nők. Hősies védekezések, akár kisollóval, bármivel, és számtalan elhallgatott meggyalázás. Gyerekeikkel egyedül maradó anyák… Sorolhatnánk mindnyájan a félmondatok által megörökített, akár átörökített sorsokat. Bár a kimondott szó sem kell ehhez, bele vannak írva mélyen az emlékezetbe.

*

Zsóka 1945. március 30-án született, nagypénteken, éppen aznap, amikor a szovjetek meglőtték Győrben az asszonyokat védelmező Apor Vilmos püspököt. Zsóka édesanyja, Mária kilencéves korától árva volt: apja 1914-ben hunyt el az olasz fogságban, anyja pedig 1919-ben egy műtét során halt meg. A nagybácsinak, aki nevelte, Hajmáskéren, a katonai táborban volt kantinja, így annak a konyháján és éttermében segített be Mária tizenegy éves korától, majd cselédként dolgozott.

A vidékről Budapestre érkező fiatal lányokat az Egyház fogta össze, a Skapuláré Társulat őt is felvette a tagjai közé, és járt a Mária-társulatba is. „A barátnői is ebből a körből kerültek ki, csinos, szép hölgyek voltak a keresztmamámmal együtt. Még színházba is jártak. Édesanya szakácstanfolyamot, háztartási tanfolyamot is végzett, a cselédkönyvébe be van írva, hogy mindenes főzőnő, később pedig az, hogy szakácsnő” – emlékezik vissza Zsóka édesanyja fiatalkorára, amiről soha nem beszéltek neki hosszabban, összefüggően. Sokat hallott viszont a Regnum Marianum-templomról, a várbeli Szent István-teremről és az 1938-as eucharisztikus kongresszusról is. Sőt, őrzött egy belépőt a szentségimádásról, amelyet az 1939-es XXVIII. Országos Katholikus Nagygyűlés keretében tartottak május 19-én a Hősök terén, nők részére.

Mária és Ernő egy baráti társaságban ismerték meg egymást Csillaghegyen. 1943 karácsonyán tartották az eljegyzésüket, és 1944. május 14-én házasodtak össze a csillaghegyi Jézus Szíve-templomban.

A kereszt, amire esküdtek, még mindig ott van lányuk, Zsóka szobájában, aki így mesél születése körülményeiről: „1945 márciusában koraszülöttként jöttem a világra, de én ezt sokáig nem tudtam. A levelekben olvastam, amikor gimnazistaként böngésztem őket. Az osztályfőnökömmel, Töhötöm atyával jóban volt édesapa, hiszen mindketten megjárták a fogságot, sokat beszélgettek a közös témáról. Édesanya azt írta a levelében a fogságban lévő férjének: »Kislányod a számításnál előbb született, mert igen sokat cepelődtem, de szerencsésen és egészségesen jött a világra.« Azt nem írhatta meg, hogy nem a cipekedés miatt, hanem az őt ért traumák miatt születtem előbb.”

1944 decemberében vitték el Ernőt a szovjetek. A Soroksári úton, a fegyvergyárban dolgozott, s mivel nem volt közlekedési lehetőség, gyalog ment hazafelé a Szentendrei úton. A Kövi Szűz Mária-templom környékén szedték össze. „Édesanya szomorú volt, később gyakran megjegyezte: apádnak nem volt elég lélekjelenléte, hogy beugorjon valami olyan helyre, ahol védelmet talált volna.” Először egy iskola pincéjébe vitték őket, majd Gödöllőre, ahol a mostani Szent István Egyetem mögötti területen volt a fogolytábor. A lakatosműhelybe osztották be. Egyszer módja lett volna megszökni, amikor kivitték őket a gödöllői vasútállomásra, vagonkirakodásra. Lapátoltak, és ott állt mellettük a Budapest felé induló HÉV. „A kalauz olyan rendes volt, hogy a szemével intett, ugorjon át a HÉV-re, de a nők az ablakból sikoltozni kezdtek, amikor látták, mi készül. Édesapát azonnal lelőtték volna a szovjet katonák, akik ott álltak őrként nem messze, így meg sem próbált menekülni.”

Mária a régi Szentendrei úton élt Ernővel, majd, miután elvitték a férjét, egyedül, várandósan. Nem volt elég a bizonytalanság, az aggodalom, hogy hol lehet a férje, egyáltalán él-e, 1945 telén rátört egy szovjet katona. Tudta, mi következik most, így menekülnie kellett. „Kiugrott az ablakon, várandósan. Az utolsó hónapokban volt. Azt hallotta, hogy az orosz parancsnok védelmet ad nekik. A csillaghegyi HÉV-állomáson volt a parancsnokság, odáig futott, és segítséget kért. A parancsnok összehívta a kiskatonákat, sorba állította őket előtte, és azt mondta neki, nézze meg őket jól, és mutasson rá, melyikük volt a támadó. Édesanya felismerte őt…”

A halála előtt, a nyolcvanas évek végén mesélte el Mária Zsókának ezt a meneküléstörténetet, addig cipelte a terhet. „Nagyon halkan, fájón szakadt ki belőle. Azt mondta, találkozott a tekintetük, látta a kiskatona szemében a kétségbeesést, a rettegést és a félelmet. Statárium volt már, tudta, hogy agyonlövik, ha feladja. Ezért azt mondta a parancsnoknak, hogy nem ismeri fel... Még mindig futkos a hátamon a hideg, ahogy ezt mondom. Amikor édesanya elmesélte ezt, szólni sem tudtam, olyan hatással volt rám. Emlékszem, azt még hozzátette, arra gondolt, hogy ennek a szovjet katonának is van édesanyja, aki hazavárja, neki pedig most gyerek van a szíve alatt. Hát miatta nem kell meghalnia…”

1945 februárjában Békásmegyernél áttörte a gátat a jeges árvíz, Csillaghegy nagy részét elöntötte, s azután hetekig jégpálya volt a környék. Máriának is a padlásra kellett menekülnie. „Úgy mondták, a padláson születtem meg. Kató néni, a bába, emlékeim szerint a Pozsonyi úton lakott. Megfordult a fejemben, hogyan jutott ki a Szentendrei útra abban az időben? Az orvos másnap reggel jött ki hozzánk, ő a Mátyás király úton lakott.”

A kismamát először a barátnője segítette, aki a közelben élt a családjával, később pedig felváltva a baranyai anyai rokonság és Ernő szülei, akik Sopron környékén laktak. Mária hónapokat töltött náluk a kislányával, kétlaki életet élt. A rokonok mindenben támogatták őket, szeretettel gondoskodtak róluk.

Mária sokáig azt sem tudta, hol van Ernő, úgy élte át mindezt: a menekülést a szovjet katona elől, a jeges árvizet és azt, hogy anya lett. Egyszer kapott egy képeslapot, amit Ernő írt 1945. április 19-ei dátummal Ceglédről. Ott vagonírozták be a férjét. Áprilisban a képeslap keltezése szerint még nem is volt olyan messze a családjától, feleségétől és újszülött kislányától. De ő sem tudott róluk semmit.

Először a belci (Bălți) hadifogolytáborba vitték, majd onnan Kisinyovba, Moldovába. A legtöbb levél 1946-tól érkezett tőle a Vöröskereszt hivatalos levelezőlapján. Ezeket szigorúan cenzúrázták, nem csoda, hogy csupa jót és szépet olvasni bennük. „A nagypapám azt írta a fiának a fogságba, hogy ne aggódjon a családja miatt, ő vigyáz rájuk. Nagyon sok levél nem ért el a címzetthez, előfordult, hogy egymás után vagy ötöt nem kapott meg apa. Egy 1946-os levélben azt írta: tudja, hogy megszületett a kislánya, de a nevemet nem tudja. A későbbi levelekben a család beszámol arról is, hogy milyen eleven vagyok, összetörtem egy levesestálat, és hogy minden pocsolyát megtalálok.”

1947-ben enyhült a helyzet, egyezmény született a foglyok szabadon bocsátásáról. Ernőéknek azelőtt már kétszer is volt reményük a hazatérésre, de aztán mégsem történt meg. 1947 nyarán viszont ő is bekerült a kiválasztottak közé. Debrecenben volt a fogadóállomás, ahol számba vették és fertőtlenítették őket, s kaptak valamicske pénzt is. Harmincöt kiló volt, amikor megérkezett.

Máriát központilag értesítették arról, hogy mikor tér haza a férje, de aki hamarabb szabadult, az is mindig hozta az üzeneteket. A Bimbó úton találkoztak először, Mária akkor ott dolgozott szakácsnőként. „Én is ott voltam az első találkozásukon, de nincsenek emlékeim róla. Csak a Berzsenyi Dániel utcáról, ahol 1947-től laktunk, mivel amíg édesanya kétlaki életet élt vidéken, a csillaghegyi lakást odaadta valakinek, akit később nem lehetett kiköltöztetni onnan. Később sem meséltek nekem az első találkozásukról. Csak annyit tudok, hogy nem idegenkedtem édesapától, közvetlenül viselkedtem vele, mert amíg távol volt, édesanyám minden este megmutatta a fényképét. Imádkoztunk érte, majd megpusziltam a képet. Édesanyám mélyen hívő lélek volt. Még Budapesten rendszeresen elzarándokolt Máriaremetére, a Szűzanyához, hogy férje túlélje a fogságot és hazatérjen. Az járta a családban, hogy édesanya hazaimádkozta édesapát a fogságból. Ezt sokszor felemlegettük, még kamaszként is. Édesanya mindig azt mondta, ha mi valamivel elégedetlenek voltunk: apátok olyan sokat szenvedett, hogy mindent meg kell bocsátani neki.”

Zsókában megmaradt néhány emlék arról, hogy mit mesélt a fogságról az édesapja. „Mindig mondta, szerencséjük volt, hogy nem Szibériába kerültek, hanem a mezőgazdaságban és gyárakban dolgoztak. A helyi lakosság is éhezett, iszonyatos szegénységben élt. A gyárban vödröket, kannákat, hétköznapi használati eszközöket készítettek, és néhányat odaadtak az őrnek, akinek a felesége eladta azokat a piacon. Így lett egy kis pénze, amiből élelmet vehetett a családjának. Abszurd, hogy a fogoly segít a foglárnak! Így az őr is rendesebb volt velük ezek után.” Ernő két alkalommal is életveszélyben volt. Még Gödöllőn tífuszjárvány tört ki, Moldovában pedig a skorbutot kapták el sokan. Ő is megbetegedett, de mind a két halálos kórból felgyógyult egy német orvos fogolytársuk tanácsait követve.

Zsóka tizenhárom-tizennégy éves lehetett, amikor édesanyja először mesélt neki a születése történetéről, de a szovjet katonát nem említette. „Nem lehetett akkor még beszélni arról, hogy a szovjetek erőszakoskodtak, ez tabu volt, bár mindenki tudott róla. Mivel az osztálytársaim közül többen is nehéz körülmények közé születettek, nem tartottam különlegesnek a saját történetemet. Megértettem, hogy az a sok szenvedés, amin édesanyám keresztülment, komoly nyomot hagyott a lelkén, akkor is, ha ezt nem láttuk rajta, mert vidám volt, mindenki nagyon szerette. A plébánián a rózsafüzér-társaság vezetője és képviselő-testületi tag is volt egy rövid ideig. Egész életében szolgált, sokszor már hajnali ötkor felkelt, hogy befűtsön a konyhában, és elkészítse a reggelit édesapánknak és nekünk. A szomszédok is mindig számíthattak önzetlen segítségére.”

*

Ez volt Zsóka és családja története... És sorolhatnánk mindnyájan a félmondatok által megörökített, akár átörökített sorsokat. Bár a kimondott szó sem kell ehhez, bele vannak írva mélyen az emlékezetbe.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.