Nyolcvanéves az Új Ember – Józsefvárosi betlehemesek nyomában

Józsefvárosi betlehemesek nyomában

Ötemeletes bérház. Sötét és roszszagú udvar. Télen nyirkos, nyáron dohos. A napfény ritka vendég és akkor is szűkmarkú, ha idetéved.

Ezen a borongós decemberi napon valami barátságos fény surrant be ezeknek a nagy házaknak a kapuján, annak a három gyermeknek a nyomában, akik ministránsinghez hasonló betlehemes ruhában, gipszből kiöntött betlehemmel járják a Józsefvárost.

Az ajtókon kopogtató, csengető betlehemesek látványától valami különös, boldog, szinte gyermekes öröm fogja el az embereket. A vallás napsugara után vágyódó emberi lélek kitárul a gyermekek énekére. A fáradó, el-elcsüggedő emberi szíveket mintha egy láthatatlan kéz simogatná meg ezekben a pillanatokban. A lakók kijönnek a folyosóra, egymásra mosolyognak, hívogatják a betlehemező gyermekeket, betessékelik őket a szobába, áhítattal hallgatják a verseket, énekeket, pedig jóformán meg sem lehet érteni. A gyermekek hadarnak, sietnek tovább. Amit ez a három apró lélek hirtelen-hamarjában előad, azt igazán nem lehet betlehemezésnek nevezni, de ami utánuk a lelkekben ottmarad, az sokkalta több mint valami szokásos karácsony előtti hangulat. Láttunk embereket, akik a betlehemes gyermekek távozása után sokáig ültek még maguk elé meredve, békével az arcukon, boldog mosollyal a szájuk körül. Amíg néztük őket, arra gondoltunk, hogy a világ semmiféle gyönyörűsége nem pótolhatja azt, amikor egy pillanatra kinyílik lelkünk előtt a mennyország ajtaja s az ajtóhasadékon – hacsak néhány gondolatnyi időre is – betekinthetünk!

Ha már a betlehemezésnél tartunk, álljunk meg a kérdésnél egy pillanatra. Az utóbbi időben ugyanis sokat írtak és beszéltek arról, hogy mi ne legyen a mai betlehemezés. Arról sokkal kevesebbet hallunk, hogy voltaképpen mi is legyen, főként itt városon!

A valóság az, hogy ez a legősibb misztériumjátékunk, amely az oltár mellől indult el, azután a templom előtti térre, majd onnan koledáló cigánygyerekek kezére került – elkorcsosodott, megújulásra, a lényegeshez való visszatérésre vár. Elképzelhető, hogy ennek az ősi vallásos népszokásunknak az a része, mely valaha egy templomi megjelenítésnek a magva volt, modern formában, talán a legújabb liturgikus kezdeményezések segítségével egy karácsonyi templomi áhítat formájában visszatalál eredeti helyére: a templomba. Segít ebben a kérdésben katolikus közönségünk fejlődő ízlése és igénye is, amely egyre több művészi kivitelezésű jászolt állított az utolsó esztendőkben templomaink karácsonyi oltárai tövébe.

Ami pedig magának a betlehemezésnek mint vallásos kultusznak a kérdését illeti, a fejlődés jelenségei azt bizonyítják, hogy ez a szép népszokásunk falun és városon egyre inkább családjaink egymásközti adventi misszióját szolgálja.

Tudomásunk van róla, hogy fővárosunk egyik külső területében néhány katolikus család elhatározta, hogy advent idején kölcsönösen meglátogatják egymást. A gyermekekkel verseket, köszöntőket, énekeket és betlehemes bábjátékot tanítanak be a szülők, ők maguk pedig kikeresik a magyar irodalom és hagyomány megőrzött kincseiből mindazt, ami a karácsony magyar átélésére jellemző. Így elevenedik meg a debreceni, érsekújvári, a Winkler, a Cornides, Érdy kódexek lapjairól a középkori karácsonyi magyar áhítat, Pázmány, Padányi Bíró Márton karácsonyi prédikációinak gondolatai.

De nem hagyhatjuk ki a legmélyebben fekvő és legtudatosabban végrehajtott szándékot sem, ami ezt a kezdeményezést igazi misszióvá emeli. Ez a szándék pedig nem más, mint: segítjük egymást abban is, hogy karácsonyra mindannyian azzal a boldog érzéssel térdelünk a betlehemi Kisded jászolához, hogy jó hírt mondunk neki magunkról is! Érdemes felfigyelni erre az újfajta betlehemezésre, hiszen benne családi áhítat és katolikus kultúrmisszió kapcsolódik egybe.

M. F.

Magyar Kurír