Nyolcvanéves az Új Ember – Kipke Tamás: Chagall meséi

Kipke Tamás

Chagall meséi

Az arcát néztem a fényképen, arcának árkait, s e megszántott arc látványával indulok el. Körbejárok az első teremben – láttam már néhány Chagall-reprodukciót, valami keveset olvastam is róla, így hát nem teljesen ismeretlen, mégis – idő kell, míg szemem megszokja ezeket a képeket és ezeket a színeket. Miért, hogy egyszerre olyan furcsa és ismerős? Lassan ballagok, körülöttem hömpölyög a tömeg, suttogó, értő szavak, máshonnan kevésbé kulturált megjegyzések szisszennek, és én még mindig nem tudok mit kezdeni Chagallal.

Aztán hirtelen belém villan valahonnan egy szó: mese! Igen, persze, MESE. És majdnem visszafordulok, de eszembe jut, hogy az előcsarnokban csak lábtörlő van, amin a sarat tisztíthatom le a cipőmről: s amit már megtettem. De ami az agyamra rakódott, azt sajnos nem. Így hát most, gyorsan igyekszem porolni magamról a lassan már vérré vált rögződéseket: hogy a lónak négy lába van, s hogy a gravitáció ugye, a távolság négyzetével és a tömegekkel arányos, és hasonlókat. Hogy érthessek valamit, le kell fokoznom magam a gyermek értelmi szintjére, vagy inkább visszaemelkednem: a gyermeki tisztaság és érintetlenség világába?

Nézem a képeket: az öreg zsidó hegedűst, aki csak egyik kezével hegedül –, mert másik nincs neki (micsoda önkényes ábrázolás!) –, és nem számolom az ujjakat a kezén. Megállok a szomorú arcú Bohóc előtt. Felvillan egy cirkuszi élmény: mindenki nevet, csak egy hároméves kislány sír: mert mindig megverik az egyik bohócot. Lehet, hogy a gyerekeknek fest Chagall?

Mesék ezek, akárhogy nézem is. A felnőttek miért nem szeretik a mesét? Talán, mert őket bosszantja már egy kétprofilú arc, egy repülő szamovár, egy görbe torony, vagy egy citerázó kakas, ők már túl vannak ezen a mesén. Csak fel-felnevetnek az emberszemű tehén vagy a zöldarcú rabbi láttán – mint a cirkuszban, a megvert bohóc jajgatásakor.

A mese túlnő a valóság kicsinyes részletein. Hangsúlyozva akar elmondani valamit, néhány dologtól el kell hogy tekintsen. Chagall is valahogy úgy mesél, mint Aesopus vagy La Fontaine. Nem a valóság ellen: nem altató, de láttató meséket mond. Igaz, van egy pár dolog, amit nem szeretünk meglátni. Hiába, a felnőttek zöme nem szereti a mesét.

Vivaldi zenéje leng a gyönyörű képek felett. Mert jó néhány kép még a legérzéketlenebbek számára is gyönyörű. A Szerelmesek mimózával, az Angyalok öble sokakra különösen nagy hatással volt. Ezért fáj mások (majdnem azt merem mondani, a többség) mereven elutasító értetlensége. Persze lehet, hogy a mai nap egyedi eset volt. Talán én jöttem rosszkor: az értetlenek napján…

Változatos hangvételű képek: olykor derűs, máskor elégikus, vagy tragikus hangúak-színezetűek; mint az a valóság, mélynek metszetei. Chagall világa a mesével átszőtt valóság. Vagy a valósággal átszőtt valóság? Nem tudom biztosan, de három hosszú – vagy villanásnyi – óra után magam is vallom a már híressé vált mondatot: „Ha Picasso művészete az értelem győzelme, Chagallé a szív diadala.”

Magyar Kurír