Oázis a nagyvárosban – 10 éve működik lelkigondozói szolgálat a jezsuitáknál

Az Oázis munkatársai, akiknek nagy része önkéntes, végigkísérnek életünk végtelennek tűnő sivatagain, ahogy most minket is a jezsuiták által létrehívott intézmény történetén és szolgálati területein.

Hétköznap kora délután van, ilyenkor csendes a budapesti Mária utca. A Jézus Szíve jezsuita templomhoz tartozó épület kapualjában magányos nő ácsorog tétován, majd mégis becsenget. Hetek, talán hónapok óta készült erre a lépésre. Évtizedek óta cipelt terhek nyomják a vállát, de az a néhány másodpercnyi bizonytalanság is végtelennek tűnhet, amíg egy kedves, bátorító hang meg nem szólal a kaputelefonban: „Igen, tessék, Oázis!”

„Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy eljöjjek, mert nem szeretek mások előtt sírni, és tudtam, hogy ez elkerülhetetlen” – meséli Márta, miért volt nehéz átlépnie a magyar jezsuiták és más szerzetesrendek együttműködéséből született lelkigondozói szolgálat küszöbét.

Pedig itt csak önmagammal találkoztam – teszi hozzá. – Akivel szemben pedig leültem, nem ítélkezett, és nem tanácsokat osztogatott, hanem meghallgatott, és elkísért a belső utamon.”

Több mint ötezren vették már a bátorságot, hogy átlépjék ezt a küszöböt, amióta 2014. február 11-én először megszólalt az a bizonyos kapucsengő. Aznap nyílt meg Budapest szívében, a Mária utca 25. szám alatt, tizenkét szerzetes és világi szakemberrel az Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálat. Tíz év alatt kilencezer találkozásban volt részük – az egyéni lelkigondozói beszélgetések mellett többek között Bevezetés a fókuszolásba címmel önismereti csoportot, spirituális önismereti műhelyt a pszichodráma eszköztárával, logoterápia műhelyt, szupervíziós csoportot indítottak, és a covid óta skype-os és telefonos lelkigondozást is vállalnak.

Az egyik legősibb szerzetesi tevékenység a meghallgatás, és a templomi közösségben azt tapasztaltuk, hogy erre fokozottan szükségük van az embereknek”

– számol be az indulás okairól Forrai Tamás SJ.

Az akkori jezsuita provinciális Bécsben látott példát hasonló intézményre, el is kezdtek gondolkodni, hogyan ültethetnék át az ottani gyakorlatokat a hazai viszonyokra. „Sok ínséget, fájdalmat, tanácstalanságot, útkeresést érzékeltünk, különösen a fiatal felnőttek között, de hozzánk bejöhettek, leülhettek, és elmondhatták, ami a szívüket nyomta” – ezt már Törőcsik Júlia Mária szociális testvér, az Oázis alapító szakmai vezetője idézi fel.

A szolgálat egy évig tartó imádság és tervezés után nyitott meg, szerzetesrendek összefogásával. A Jézus Társasága biztosította hozzá az infrastruktúrát, az első szerzetes munkatársak pedig a Szociális Testvérek Társasága, a Jézus Szíve Társasága, az Isteni Üdvözítő Nővérei és a Segítő Nővérek közösségének tagjai közül kerültek ki. A csapatnak kezdettől fogva tagjai szakképzett világiak is. „Tizenketten indultunk, mint az apostolok, hogy találkozásainkban testet öltsön Isten szeretete: hogy a hozzánk betérők, mint a szamáriai asszony a Jézussal történt beszélgetése után, új emberként menjenek tovább” – mondja Júlia, aki 2016 végéig vezette az Oázist, jelenleg pedig a Kaposvári Egyházmegye hasonló intézményében végzi ugyanezt a szolgálatot.

„Volt egy agyműtétem, amitől megváltozott az életem. Megmentették az életemet, ugyanakkor traumatikus élmény volt, amit fel kellett dolgoznom” – meséli Eszter, hogyan talált rá 2016-ban az Oázisra. Az alkalmaknak hála, hétről hétre egyre jobban el tudta fogadni a helyzetét, majd lezárult a folyamat. „Két éve, amikor sikerült lakást vennünk, azt éreztem, hogy sok mindent már nem szeretnék bevinni oda, le akarok tenni dolgokat, amiket addig magammal cipeltem” – ekkor, az otthonteremtés idején kért segítséget újra. A már idézett Mártát pedig gyóntatója biztatta, hogy keresse fel az Oázist: „Tizennyolc évesen veszítettem el az édesanyámat. Bár közösen elgyászoltuk, úgy érzem, igazán máig sem dolgoztam fel a történteket. Most, hogy a gyermekeim abba az életkorba érnek, itt az ideje foglalkozni ezzel.”

Ahány ember, annyiféle történettel, kérdéssel, elakadással, fájdalommal érkezik – lehet az betegség, munka elvesztése vagy épp szakítás. Megtalálják az Oázist a magasan képzett rétegtől egész a börtönből szabadult emberekig, tömegszálláson élőkig, minden korosztályból – osztja meg évtizedes tapasztalatait Veronika Mária nővér. A Nyolc Boldogság Közösség tagja az Oázis indulásának évében tért haza Franciaországból, ahol 18 évig dolgozott egy házban, ahol belső gyógyulásra fogadták az embereket, így örömmel lett önkéntes a Mária utcában. „Közösségem karizmája a különböző életállapotok egysége; nekem otthonos volt, hogy több rend tagjai és laikusok voltunk együtt hit- és munkaközösségben.” Az időközben Homokkomáromba helyezett nővér, aki rendtársaival a közeli Nagykanizsán indított lelkigondozói szolgálatot, azt mondja:

A legtöbb problémánk mégis abból fakad, hogy nem szeretjük magunkat eléggé, hogy szégyen és bűntudat mardos bennünket.”

„Nagy szükség volt egy olyan intézményre, amit anonim módon és térítésmentesen igénybe lehet venni. Az első ilyen – a szociális szférából kölcsönzött kifejezéssel – alacsony küszöbű szolgáltatást nyújtó hely az Oázis volt” – hangsúlyozza a kezdeményezés jelentőségét Török Gábor. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének igazgatóhelyettese a kezdetektől rálátott a szolgálat alakulására, jó ideje pedig szupervizorként kíséri a harmincfősre bővült csapatot. Korábban a lelkigondozás csak plébániákhoz, egyházközségekhez köthető, kevésbé szervezett módon zajlott, illetve olyan, mentálhigiénés szolgáltatást nyújtó intézmények már léteztek, ahová be kellett jelentkezni. Ezzel szemben

az Oázisban személyes formában heti 27 órában várja valaki a betérőket életállapottól, nemzetiségi és felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Míg a küszöb átlépéséhez bátorság és gyógyulni akarás kell, a kaputelefon naponkénti felemeléséhez alázat és szerető figyelmesség szükséges. Erről akkor győződünk meg, míg az egyik interjúalanyra várva az Oázis munkatársaival egy csésze tea mellett beszélgetünk bensőséges hangulatú irodájukban.

„Nyitottan, ítélkezés- és címkézésmentesen megyek bele minden beszélgetésbe, hogy a másik ember érezze, bármit elmondhat. Az a dolgom, hogy empatikusan figyeljek, ráhangolódjak, belehelyezkedjek az ő történetébe” – avat be munkamódszerébe Ötvös Ágnes. Mentálhigiénés szakemberként a másik embert hallgatva nem a saját biztonságához keres kapaszkodókat, hanem ahhoz, hogy az illetőnek mi lehet a valós segítség. Ahhoz viszont, hogy másoknak segítsenek, nemcsak szaktudás szükséges, hanem az a tapasztalat is, hogy ők már sokszor találkoztak önmagukkal, és naponta belenéznek ebbe a „tükörbe” – folytatja a gondolatmenetet Orosz Andrea intézményvezető-helyettes.

Amikor Ilyés Erika SA nővér nyit ajtót a betérőknek, már a tekintetekből következtet arra, ki mennyire megterhelten érkezik. Közösen kiválasztanak egy témát, amivel a következő alkalmakon elkezdenek dolgozni: ez célt és keretet ad a beszélgetéseknek, és jó esetben már attól megkönnyebbül az ember, hogy a gondok egy részét segítenek hordozni neki. A telefonos lelkigondozás felelőse, Hlavacska Ilona tapasztalatai szerint pedig mindenki más hangon köszön el, lelassulva, megnyugodva, ahhoz képest, ahogy felhívta őket.

A Covid, a háború, a gazdasági válság idején némileg átalakult a szolgálat: nemcsak a lelki egészség megőrzését támogatják, hanem egyre inkább az emberek megküzdési stratégiáját és belső erőforrásaikhoz való hozzáférést segítik – tudjuk meg Kovács Éva intézményvezetőtől. Amikor arra van szükség, más típusú szakemberhez irányítanak, de olyan is van, hogy valakinek a gyógyszeres kezelés kiegészítéseként ajánlják az Oázist. Közben arra is figyelnek, hogy az őket emberileg vagy szakmailag megterhelő eseteket fel tudják dolgozni külső szakember – lelkigondozó vagy más módszerspecifikus szupervízor – segítségével.

„Úgy szoktam imádkozni: Jézus, ülj ide mellém, én kicsi vagyok, hogy mindezt befogadjam” – meséli Erika, az egyébként pszichológus végzettségű szerzetes.

„Soha nem ketten ülünk egy szobában, hanem hárman. Ez adja a biztonságunkat” – teszi hozzá Andrea.

A beszélgetés spirituális dimenziójára nem mindenki nyitott, de imádságban őket is hordozzák. Miközben erről beszélünk, pont a Nemes Ödön SJ-ről elnevezett beszélgetőszoba ajtajára látunk rá. Török Gábor épp őt idézve állítja: „Mi csak alvállalkozók vagyunk, Isten a fővállalkozó, a lelkigondozásban is.”

Márta többször is ajánlotta már az Oázist elakadt nő- és anyatársainak: „Azért járok ide, hogy lelki anyagcsere-folyamataimat jobban megismerjem, hogy tudjam, mi ad felfrissülést, ha ki vagyok tikkadva. Szembesültem fájó dolgokkal önmagamban, de megtanultam azt is, hogy nem kell elfojtani őket. Nem faragtak belőlem szupernőt, de a hozzáállásom változott. Azóta újra kapok levegőt, minden nehézség ellenére képes vagyok örülni és hálát adni.”

Mások is hasonló élményekről számolnak be: a Mária utca olyan oázis „életünk sivatagában”, ahová lehet jönni csak egyszer, de újra és újra vissza is lehet térni. Mindig vár ott egy ember, aki mellettünk áll, és segít kitalálni félelmeink homokdűnéi és kilátástalanságunk sziklái közül az „örök vízforráshoz”. Csak be kell csöngetni.

Szerző: Feke György

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Hegedüs Márton; Orbán Gellért

Magyar Kurír