Óbudáról Amerikába (és vissza): Benyomások és tapasztalatok – Beszélgetés Molnár István plébánossal

Rövid amerikai szolgálatának legfontosabb élményeként a passaici magyar plébániai közösség megtartó erejét emelte ki.

– Hogy került Amerikába, Passaicba?

– Laci atyával kispap korunk óta ismerjük egymást, de a ’93-as egyházmegyei határátrendezés után életünk teljesen külön zajlott. A járvány folyamán megkeresett azzal, hogy ezüstmisénk kapcsán meghívna magához. Ez akkor még nagyon távolinak tűnt, nem is nagyon éltem bele magam, ezért nagyon örültem, amikor idén tavasszal ismét felhívott azzal, hogy két év karantén után szeptemberben hazajönne szabadságra és lenne-e kedvem helyettesíteni őt.

Szeretem magam kipróbálni új helyzetekben, így azonnal igent mondtam neki.

Budapesten nagy kihívás megoldani a helyettesítést egy hónapra, de a készséges és szolgálatkész atyáknak köszönhetően szinte hiány nélkül sikerült. Igyekeztem felfrissíteni angol nyelvtudásomat, és lelkesen készültem a találkozásra és a misszióra, amire végül augusztus 29. és szeptember 30. között került sor.

– Hogyan telt ez a hónap, mi jelentett kihívást?

– Eredetileg úgy volt, melegváltásban lesz a csere, emiatt kicsit szorongtam, de végül bő egy hetet voltunk átfedésben, ami számomra kényelmes volt. Régen találkoztunk, sokat beszélgettünk, közben megmutatta a környéket. Szeptember 8-án utazott haza, akkor kezdődött az én igazi küldetésem: a kétnyelvű misézés és a lelkipásztori szolgálat, ami jóval könnyebb volt, mint itthon. Heti öt misét tartottam, egy hittanórát, az egyháztanács ülésen is részt vettem egyszer; egy fiatalembert bérmálkozásra készítettem fel. Az irodavezető elintézett minden fontos hivatali ügyet. A hétköznapjaim lazák voltak, gyakorlatilag pihenés volt nekem ez a hónap.

Szokatlan volt, hogy a lelkipásztori munkám a hétvégére koncentrálódik, de teljesen érthető, hogy a nagy távolságok miatt akkorra kell összesűríteni a plébániai programokat.

Számomra példaértékű, igazi közösségépítést végez ott Laci atya. Ezt korábban megtapasztaltam Bécsben is; ott láttam először, hogy a templomnak milyen erős közösségmegtartó ereje van. Sokan Felvidékről, Erdélyből költöztek oda, és fontos volt számukra a magyar kultúra, a hagyományok ápolásra. Lélekemelő volt megtapasztalni az összefogást. Ezt láttam Passaicban is: egy a hit, egy a nyelv, a kultúra, a hagyomány és ennek óriási megtartó ereje van.

– Milyennek tűnt maga a közösség?

– Nagyon barátságos, kedves, befogadó közösség; úgy vettem észre, örömmel fogadtak, számíthattam rájuk, többen felajánlották a segítségüket és mindent megtettek azért, hogy ne érezzem magamat magányosnak. Voltam például egy nagy családi vacsorán. Az egyháztanács elnöke is gyakran bejött a plébániára, és egy 90 éves bácsi is rendszeresen benézett, ilyenkor hosszasan mesélt az életéről, próbálta az egyedüllétemet oldani. Egy Kaliforniában élő iskolatársam idejáró édesanyja is megkeresett, elmentünk együtt ebédelni, egy másik magyar család pedig utolsó napomon a plébánián sütött-főzött, együtt ebédeltünk, még útravalót is készítettek nekem. Az irodavezető elvitt a szomszéd városba a helyi tűzoltóság jótékonysági eseményére.

– New Yorkot is megnézte. Hogy tetszett?

– New Yorkba többször is beutaztam busszal, és gyalog fedeztem fel a város egy-egy tenyérnyi területét. Elmentem például a Metropolitan Múzeumba, mert az egyik óbudai hívem azt javasolta, keressem meg Árpád-házi Szent Erzsébet házi oltárát, amiről azt olvasta, hogy ott van kiállítva. Végigjártam a múzeumot, először a bizánci művészetet, ami a szívem csücske, aztán az európai gyűjteményt, de a házi oltárt nem találtam, még segítséggel sem, valószínűleg valahol a raktárban lehet. A városban nagyon nagy a nyüzsgés, már nem nekem való. Szinte megállni sem tudtam, vitt magával a tömeg, a kocsik között pedig úgy sétálnak az emberek, mintha nem lenne közlekedési lámpa vagy rendőr – ilyet elképzelni sem tudunk Budapesten. Nem egy emberléptékű város, elveszik ott az ember. És talán az emberség is. Csodálom és értékelem mindazt, amit felépítettek, de ennyi elég volt belőle. Nekem már az is sok, ami itt van, Óbudán.

A Vörösvári út és a Bécsi út kereszteződésében állandóan zaj van, de amikor elképzeltem az életemet New Yorkban, rájöttem: Óbudával tulajdonképpen nincsen semmi baj, a világban sokkal több és nagyobb felfordulás van, mint itt.

Jobban értékelem azóta az itthoni környezetemet.

– Mennyire volt könnyű kiszakadni az otthoni létből? Mi jelentett nehézséget?

– Amikor megérkeztem, a fejem tele volt az otthoni teendőkkel, csak két hét után sikerült kikapcsolódnom. Eleinte állandóan átszámoltam a mérföldet kilométerbe, és folyton azon járt az eszem, otthon hány óra van. Aztán amikor a második héten egy hajnali félálomban azt vettem észre, hogy angolul jönnek a gondolatok, akkor éreztem: megérkeztem. Utána már lényegesen könnyebb volt minden. Szívesen maradtam volna, de hívott haza a kötelesség: éppen akkor történtek az áram- és gázártámogatással kapcsolatos változások, rengeteg adminisztratív feladat volt, amit kiadtam a híveknek, akikkel folyamatosan tartottam a kapcsolatot, de a hatórás időeltolódás miatt elég nehézkesen alakult ez.

Miközben egyre inkább otthonosan éreztem magam Amerikában, azt is éreztem, hogy Magyarországon egyre nagyobb szükségük lenne rám.

Ez a kettősség egy idő után zavarni kezdett: itt is vagyok, ott is vagyok, de sehol sem vagyok igazán... Mondtam is Laci atyának: annyi a feladat az óbudai plébánián, hogy közben oldallagosan ellátom Passaicot is [nevet].

– Ugorjunk vissza az időben, hiszen nem sokat tudunk az előéletéről. Hogyan lett pap?

– Laci atyával egyidősek vagyunk, de nekem volt egy kis kitérő az életemben az érettségi után. Egyházi gimnáziumba jártam a ferencesekhez, a hit és a vallás mindig is közel állt hozzám. A ’70-es években kétféle közösség létezett: az úttörő mozgalom és a templom. Rákoscsabán jó plébános atyánk volt, összefogott minket, programokat szervezett nekünk, jól éreztem ott magam, belenőttem a templomi környezetbe. Már a gimnázium alatt is forgolódott bennem a papság gondolata, de közben szerettem volna mást is kipróbálni.

Először 18 évesen jelentkeztem, de amíg átsétáltam az otthonunkról a plébániára, az ötperces út alatt elbizonytalanodtam, így azt kértem az atyától, még ne adja fel a jelentkezési lapomat. Megnyugtatott, hogy semmi baj, van még idő.

Ebből végül öt év lett, mert elszegődtem mentőápolónak a mentőszolgálathoz. Ami ugyanis akkor bizonytalanságban tartott: nagyon szerettem volna repülni. A magasságom miatt kizárt, hogy pilóta legyek, a katonaság miatt viszont nem akartam feladni a hitemet. Szolnokon helikoptervezető lehettem volna, de nem járhattam volna templomba. Nem vállaltam. Emlékszem, amikor 18 évesen hazafele mentem a plébániáról, beszélgettem az Istennel arról, hogy talán később visszatérek és pap leszek, de most nagyon szeretnék repülni. Alkudoztam vele az álmomról, amit végül még abban az évben megkaptam: Budaörsről a légi betegszállítás átköltözött Ferihegyre, új személyzetet kerestek, örömmel vállaltam. Nagyon élveztem a vadonatúj mentőállomást és a repülést, de közben a lelkem nem volt teljesen nyugodt...

– Miért, mi hiányzott még?

– Az öt év mentőszolgálat nagyon sokat jelentett nekem az érlelődésben: láttam mennyire törékeny és meddig tart az élet. Támadt bennem valami elégedetlenségérzés: ennyi lenne az élet, ennyi lenne egy mentős élete? Volt olyan esetünk, hogy megadtunk mindent a betegnek, mégis meghalt a kezünk között; de megtörtént ennek ellenkezője is: csodálkoztunk az illetőn, hogyhogy életben van még? Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, és egyre nőtt bennem a beteljesületlenség érzése:

azt éreztem, ennél többet szeretnék.

A lelkivezetőmmel beszélgetve arra jutottam: a testi életmentés helyett mégis inkább a lelkek mentése, gyógyítása lenne a feladatom. Eszembe jutott, hogy öt évvel azelőtt a repülésért imádkoztam, és megkaptam; akkor most rajtam a sor, nekem kell lépnem. Ki tudtam érlelni magamban ezt a döntést: elkezdtem komolyabban foglalkozni a témával, tudatosan készülni, és a következő évben jelentkeztem a váci püspökségen. Amikor beleéltem magam a papságba, megnyugodott a lelkem: éreztem, hogy ez a jó út, ezen kell tovább mennem.

– Nem hiányzik azóta a repülés vagy a mentőzés?

– A repülés szeretete megmaradt, ezt nem lehet elfelejteni, most is érdeklődési körömbe tartozik annak mindenféle irányzata, néha repülök is: ha nagyon hiányzik, szólok a régi kollégáknak. Emellett megmaradt kötődésem az egészségügyhöz is. A mentőzés nagyon sokat jelentett a hitem erősödése szempontjából is: meggyőződtem róla, hogy az emberi szervezet komplex felépítése nem lehet véletlen műve. Ha időnként felbolydul, akkor is van egy öngyógyító mechanizmusa: a seb begyógyul, a csontok összeforrnak. Káplánként továbbra is bejártam betegekhez kórházakba, közben elvégeztem a SOTE mentálhigiénés és lelkigondozói képzését; azóta hivatásszerűen, kórházlelkészként is szolgálok és szociális otthonokba is járok.

Kiteljesedett az életem: minden megmaradt, ami fontos volt számomra, sőt minden egy magasabb szinten folytatódott.

– És még Amerikába is eljuthatott, sőt elrepülhetett! Mit vitt innen haza?

– Elmeséltem a híveimnek, hogy az amerikai magyarok mekkora áldozatot hoznak azért, hogy magyar misére járhassanak. A paphiány ellenére nálunk nagyon el vannak kényeztetve a hívek: minden villamosmegállóban van egy templom, minden órában egy mise. Számukra kényelmes, de közösségépítés szempontjából nem jó. Nem lehet úgy közösséget építeni, hogy a hívő egyik vasárnap ide jár, máskor oda, hol jön, hol nem jön. Sokkal stabilabbnak érzem a passaici Szent István magyar plébánia közösségének helyzetét, mint az óbudaikét. Vagy a budapestiekét. Ott egy templom van, oda kell menni, ha magyar misét akarnak. Itt van lehetőség válogatni, és a hívek meg is teszik. Nyilván van, aki egyik, s van, aki a másik papot kedveli jobban, ugyanakkor a sok bába között elvész a gyerek, hiszen nem a pap miatt járunk misére, hanem az Úrjézus miatt, és ez talán a diaszpórában sokkal jobban kidomborodik.

Jézus személye Passaicban a plébániához kötődik, nem ennyire személyre szabott, mint itthon.

– Az itteni magyar közösség most aranykorát éli, de a stabilitás hosszú távon azért itt is törékeny, s ez talán mindenhol így van... Véleménye szerint mire érdemes figyelni ennek érdekében?

– A mostani passaici plébániai közösség nagyon jó mustármag: sok a gyermek, virágzik a cserkészet. Akkor fog megmaradni, ha a fiatalok ott nőnek fel a templom körül, oda kötődnek. Jézus mondja: a legkisebb mustármag is számít, s ha felnő, megerősödik, hatalmas fává növi ki magát, lehet rá alapozni. Az ifjúsági pasztorációnak, a gyerekfoglalkozásoknak, a kisgyerekes családok közösségének ezért van nagy jelentősége. Azon áll vagy bukik a magyar egyház jövője, sőt léte, hogy hogyan tudjuk a gyerekeket, fiatalokat megfogni.

Ha a saját 25 éves papságomat tekintem, itthon most mélyrepülés van; szemmel látható a különbség a hívek és a papság létszámában is, a hívek hozzáállásában is. 1997-ben a Lehel térről még száz gyereket vittem táboroztatni nyáron, most alig tudok összeszedni néhányat. Megváltozott, kitágult a világ, rengeteg más program van. A szomszédos szalézi rendháznak nagy a szívóereje, ami önmagában nem baj, de ennek fényében kell megítélni a mi méretünket, tevékenységünket is: 200 fő jár templomba, ebből 30-40 gyerek, főleg kicsik. Kismamáink is vannak, így látom az utánpótlást. Nálunk is sokféle program van: szerveződik egy Szentjánosbogár közösség gyerekeknek, havonta járunk kirándulni, van gitáros mise, és most újítjuk meg a Szent Mónika közösséget is, ehhez toborzunk fiatal anyákat. Korábban nehezen találtunk mindenkinek megfelelő időpontot a hittanórák számára, végül az első szentségi felkészítéseket a vasárnapi miséhez kötöttem, és úgy tűnik, végre működik, folyamatosan jönnek azóta is. Érdemes megtalálni a közös nevezőt a hívekkel, mert ha a szülők látják, hogy értéket kapnak a gyerekeik és közben jól is érzik magukat, akkor hozni fogják őket, a gyerekek meg szívesen fognak jönni. Itthon tehát nem a nagy távolságok, hanem a sok egyéb program miatt igényel többlet logisztikát a plébániai közösségi élet, de a kihívás, a küzdelem a lelkekért itt is hasonló.

És annak lényege is ugyanaz: a szolgálat. Értük vagyok, ezért azt kell néznem, nekik mi a jó.

Szerző: Antal-Ferencz Ildikó

Fotó: Antal-Ferencz Ildikó és Merényi Zita (nyitókép, archív)

Magyar Kurír