Odaállni a másik ember mellé – Beszélgetés Martos Levente Balázs kinevezett püspökkel

– Hogyan fogadta a kinevezése hírét?

– Amikor megjött az a bizonyos telefon, felültem a buszra, és elmentem a nunciatúrára. Michael Wallace Banach nuncius úr kérdésére, hogy vállalom-e a püspöki kinevezést és szolgálatot, a szívemben először a kicsinységem, a gyengeségem szólalt meg.

– Milyen értelemben vett gyengeség ez?

– Sokszor sok mindent gondolok magamról, és sokféle ambíció van bennem, részben a személyes sorsomra, részben az Egyház javára vonatkozóan. Az utóbbi években egyre inkább úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Rektorként olyan megbízatást teljesítek, amellyel a kispapok személyes növekedését segíthetem. A hitükben, életükben mellettük állva tevékenykedhetek. Egyetemi tanári, oktatói szolgálatomat is fontosnak találom, hasonló okokból, s egyúttal azt is látom, hogy mindkettőben van még fejlődnivalóm. Tehát igazából szívesen folytattam volna úgy, ahogy eddig. De az is ott volt bennem, hogy az Egyház közösségéért vagyok pap, és készen állok új helyzetek elfogadására. Ezekkel a megfontolásokkal a szívemben mondtam igent, és fogadtam el Ferenc pápa püspöki kinevezését. Arra gondolva, hogy

továbbra is úton lehetek ezzel a közösséggel és segíthetem, s bár új körülmények között és új feladattal, de ezután is az evangéliumot élhetem és szolgálhatom.

– Milyen örökséget hoz magával a családjából?

– Vas megyeiek vagyunk, az életem jelentős részében Sárváron éltünk. A családomból egyfajta sajátos nyitottságot, derűt hozok magammal. Édesapám evangélikus lelkészcsalád sarja. Gyermekkorunkban ő nem gyakorolta a vallását, így mindannyiunkat – négyen vagyunk testvérek – katolikus hitre kereszteltek. Édesapám mérnökember, először német, majd angol nyelvű szakfordító volt. Nyitottsága már abban is tetten érhető, hogy szeret nyelveket tanulni, világot látni. Hobbija az idegenvezetés, és nagy örömmel biciklizik. Nemrég ünnepeltük mindkettejük nyolcvanadik születésnapját. Édesapám még ma is kerékpártúrákat szervez. Tavaly nyáron az Alföldön kerekezett, körülbelül hatszáz kilométert. Tőle örököltem a kitartást, hiszen egy kerékpártúrához

nem elég, ha az ember erős, kitartónak lenni talán még fontosabb.

Édesanyám katolikus családból való; ott volt egy pap nagybácsi, aki eredetileg lazarista szerzetesként szolgálta az Egyházat, majd a Székesfehérvári Egyházmegye tagja lett. Édesanyám érzelmes természet, olykor a dühét is bátrabban megfogalmazza, ha végképp betelik nála a pohár. Tőle tanultam meg, hogy a haragnak, az érzelmeknek is van létjogosultságuk. Amíg édesapám világot látni szeret, addig édesanyám mindig otthon maradna, a mai napig nagyon szívesen törődik a kertjével. Ennek a kettősségnek a feszültségét is hordozom magamban kicsit.

– A testvéreivel való kapcsolata hogyan alakította az életét?

– A testvéreim között van pszichológus, hivatásos zenész és tanárnő is. Sokoldalúságot élhettem meg a körükben.

– A sárvári plébánián milyen egyházképet tapasztalt meg?

– Alapvetően a szerető és hagyományos vallásgyakorlásra láthattam ott példát, amelyben szombat délutánonként a játéknak is helye van a plébánián. És megélhettem a liturgia szépségét, akár a szentmise előtti litániát imádkozva.

– Később az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba került, ott érettségizett. Hogyan tekint vissza a diákéveire?

– A gimnázium jelentette az életemben az első nagy változást. Több szempontból is, nem csupán azért, mert távolra kerültem otthonról. Az általános iskolában nem voltak igazán jó eredményeim. Még osztályfőnöki intőt is kaptam. A családom félig viccesen azt gondolta, hogy a ferencesek talán majd megnevelnek. És igazuk lett.

A gimnázium megkezdése előtt részt vettem Szombathelyen egy, a papi hivatásról szóló lelkigyakorlaton. Kamasz fejjel akkor mondtam ki, hogy el merem fogadni a papi hivatást. Ezután léptem át a gimnázium küszöbét, ahol nagyon erősen megéltem, hogy Istenre mindig számíthatok, benne bízhatok, és hogy amit ő akar nekem, az jó.

Ez volt az a mag, ami a ferences gimnáziumban jó talajba hullott, s aztán sok-sok jó tápanyaghoz juthatott. Hován Ágoston volt az osztályfőnökünk, és elsőben Barsi Balázs a hitoktatónk. A szentmisék elején elmondott gondolataikkal, egy-egy jó szóval, példával igazi közösséggé tudtak formálni bennünket. A bentlakásos közegösszetartásra szoktat, és az évek során igazi jó barátságok születtek. Ugyanakkor

itt éreztem és értettem meg azt is, hogy tanulni jó. Itt szerettem meg az irodalmat és tanultam meg jól a németet, amiért később igen hálás voltam.

– A gimnázium befejezése után egyből papnak jelentkezett?

– A papság gondolata végig bennem volt a gimnáziumi évek alatt, de ahogy közeledett az érettségi, igyekeztem nyitottan állni minden lehetőséghez, sokat törtem a fejem, imádkoztam. Amikor végre megjött a bátorság, hogy elinduljak a szemináriumba, hirtelen a szerzetesség kezdett foglalkoztatni. Érettségi után mindenesetre egyből jelentkeztem papnövendéknek a Szombathelyi Egyházmegyébe.

– Felkészülésének éveit Budapesten kezdte el.

– Igen, az első két évet a Központi Papnevelő Intézet növendékeként töltöttem, majd 1994-ben Konkoly István megyéspüspök Rómába küldött tanulni. A Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke, illetve a Pápai Gergely Egyetem hallgatója lettem. Visszatekintve, az életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy Rómába kerültem tanulni. Nagyon szép évek voltak, hálás vagyok ezért. A Német–Magyar Kollégiumban a jezsuita atyák vezetésének köszönhetően

erős hitet és nagy elkötelezettséget szívhattam magamba, s egy igazán barátságos és emberszerető egyházi közeget tapasztalhattam meg.

– Ön döntött a biblikus specializáció mellett?

– Igazából Konkoly István megyéspüspök kérése volt, hogy erre szakosodjam. Mivel nagyon közel állt hozzám a Biblia és az idegen nyelvek szeretete, így örömmel fogadtam a döntését. Később ennek köszönhettem, hogy a biblikus intézet növendékeként a teológia befejezése után fél évet Jeruzsálemben tanulhattam. Így az életemet meghatározta a kulturális értelemben vett egyre nagyobb megnyílás és a rácsodálkozás a világra és önmagamra. Sárvárról Esztergomba, majd Budapestre, Rómába és Jeruzsálembe jutottam el.

– Hogyan látja Rómát a kint megélt tapasztalatai alapján?

– Annak a gazdag kultúrának és hagyománynak a helyszíneként látom, amely kimeríthetetlen, és mindig új kincseket mutat meg. Felbecsülhetetlen értékeket hordozó város, ahol a korok egymásra épülnek és feltételezik egymást. Az ókori világban gyökerezik a reneszánsz éppúgy, mint a keresztény századok. Talán ennek a gazdagságnak is köze van ahhoz a derűhöz, ami az olasz emberek sajátja. Úgy éltem kint, hogy tudtam, ebből a gazdagságból örömtelien meríthetek, de mindig csak egy töredékéhez juthatok el, hiszen a képességeim behatárolnak. Azért amit lehetett, igyekeztem magamba szívni.

Életállomások képekben – Sárvár, Szombathely, Győr, Róma... 

– A Szentföld adta adottságokon túl mi az, ami meghatározó élménye volt Jeruzsálemben?

– Különlegesnek éreztem az életemet, és hálás voltam, hogy ezen a legszentebb földön lehetek, ugyanakkor eleinte furcsa volt, hogy igencsak messzire kerültem az otthonomtól. Az Európában megszokott keretek helyett ott egészen más viszonyok közé kerültem. Azon a vidéken a különböző kultúrák és vallások egymás mellett élése újra meg újra feszültség forrása, de éppen ezért kihívás is, hogy békében élhessenek együtt. Akkori tanáraink nagyobb részben a Jeruzsálemi Héber Egyetem zsidó tanárai voltak,

akik mindenekelőtt arra biztattak bennünket, hogy kérdezzünk, kérdezzünk és kérdezzünk.

Lehet, hogy ma már ez itthon is gyakoribb, természetesebb, de akkor nem volt az. A kérdéseink mentén akartak oktatni, ez nagyon fontos volt számukra. Persze alapvetőnek tartották, hogy elsajátítsuk a szövegeket, de azt várták, hogy utána mi magunk akarjunk kezdeni valamit a megszerzett ismereteinkkel. Aktivitásra ösztönöztek. Ezt a fajta szemléletet, bátorságot mind a mai napig igyekszem őrizni magamban.

– Biblikus egyetemi tanár, a Pápai Biblikus Bizottság tagja. Írásaiban, előadásaiban, prédikációiban, könyveiben a Szentírás értő tolmácsolója. Mit jelent az életében az isteni ige jelenléte?

– Fontos számomra az a tapasztalat, amit a lelkigyakorlatokon szereztem. Ott értettem meg, hogy a Szentírás élő módon az imádságos olvasásban jelenik meg. Isten szava egyfelől a liturgiában szólít meg bennünket, minden alkalommal azon keresztül keressük és fedezzük föl Isten élő és mindenkihez szóló hangját. Másfelől a Szentírás személyes tanulmányozása során is ezt az eleven, élő igét kell keresnünk. Igehirdetőként talán meg is tapasztaljuk, hogy amikor megszólalunk, Isten ott van velünk.

A kinyilatkoztatás lezárt igazság, de éppen az benne a szép, és az teszi elevenné, hogy a Szentlélek által itt és most is működik; most éri el a címzettjeit, az Egyházat mint egészet és annak tagjaiként mindenkit külön-külön.

A bennünket megszólító ige olyan ajándék, amely köré mindig oda lehet gyűjteni másokat. Rácsodálkozhatunk Isten igazságára, szeretetére, s igazából egymásra és önmagunkra is.

– Idén ünnepli pappá szentelésének huszonötödik, ezüstmisés évfordulóját. Hogyan látja a papi szolgálatát?

– Az a szentírási rész jut eszembe, amikor Jézus a szolgálatból visszatérő tanítványoknak azt mondja: nevetek fel van írva a mennyben. Ezt jómagam inkább a másik oldaláról látom: azoknak a neve van felírva Istennél, akikkel találkoztam, és talán a szívükben az is, amit együtt megélhettünk. Olyan sok jó tapasztalatom és szép kapcsolatom volt ebben a huszonöt évben! S ezeket mind a papi működésemnek köszönhetem, ahhoz kapcsolódnak. Néha attól tartok, olyan sok ajándékot kaptam ezáltal, hogy már nem is igazán tudok külön-külön emlékezni rájuk.

Hálás vagyok azért, hogy ez a gazdagság mind ott van a Jóisten szívében, s nekem ajándékozta.

Az évek során egyre fontosabbnak éltem meg, hogy megpróbáljam meghallgatni az embereket, hogy kíváncsi legyek rájuk. Úgy gondolom, amikor Jézus elmondta a magvetőről szóló példabeszédét, nagyon örült a növekvő vetésnek. Nemcsak a harminc-, hatvan-, százszoros termésnek, hanem annak a ténynek, hogy körülötte az élet gyümölcsöző lett, virágba borult. Bár az evangélisták nem írták le, azt hiszem, Jézus tényleg kíváncsi volt a tanítványaira, várta, hogy az életükről, a gondolataikról meséljenek neki, és közben növekedjenek is. Nagyon hálás vagyok, amiért papként különleges lehetőséget kaptam arra, hogy a személyemen keresztül Jézus táplálja ezt a közösséget, megpróbálja megerősíteni annak tagjait, s ezzel a hozzá, illetve az egymáshoz tartozásunkat. Továbbra is ezt szeretném segíteni a szolgálatommal.

– Milyen püspöki jelmondatot választott?

– A kinevezésem óta az a különös tapasztalatom, mintha minden bibliai szó jelmondat akarna lenni. Legalább tíz ötletem volt már. De hát dönteni kellett valamelyik mellett, s végül a Zsoltárok könyvéből választottam: „Te az igazságot kedveled”. Az idézet a latin számozás szerinti 50. zsoltárból való, ami bűnbánati zsoltár. A szerzője szégyenkezik benne a gyengesége miatt, de szeretne azzal a bizalommal állni Isten elé, hogy tudja,

az Úr még mindig szereti, még mindig kíváncsi rá, még mindig elfogadja az ő szívének legigazibb igazságát.

Magam is ebben az állapotban szeretnék Isten elé állni, egyfajta megküzdött igazsággal. Abban is bízom, hogy ha Isten szeretetével el tudom fogadni a saját igazságomat, akkor a másokét is könnyebb lesz. Bízom Istenben, aki az igazság egyetlen forrása, és aki végtelen szeretetével mindannyiunkat vezet és biztat, hogyha olykor feszültségeket élünk is meg egymás között, végül rátaláljunk, és meglássuk benne az igazság teljes ragyogását.

– Mikor lesz a szentelés, és kik lesznek a szentelők?

– Március 4-én, szombaton 10 órakor kezdődik majd az ünnepi szentmise a budapesti Szent István-bazilikában. Erdő Péter bíboros úr lesz a főszentelő, Michael Wallace Banach apostoli nuncius és Székely János szombathelyi püspök pedig a társszentelők.

– Milyen feladatok várnak Önre a jövőben?

– Erdő Péter bíboros atyával azt beszéltük meg, hogy folytatom rektori szolgálatomat a Központi Papnevelő Intézetben és az oktatói tevékenységemet is a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezetőjeként. Emellett igyekszem minél jobban megismerni az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyét, és mindenben segíteni főpásztoromat. Az ő vezetése, megbízása alapján lelkipásztori teendőket látok majd el és liturgikus eseményeket vezetek.

– Megosztja velünk, hogy püspöki szolgálatára készülve milyen gondolatokkal, kérésekkel fordul a Jóistenhez?

– Néha az az érzésem, hogy Isten elkényeztet engem. Csak azt kérem az Úrtól, hogy ne ejtsen ki a tenyeréből, hogy érezhessem, örül nekem, a szolgálatomnak. Mélyen megélem, hogy az ő jóvoltából szolgálhatok másokat, és hálás vagyok ezért.

Jó az ő bizalmából valami fontosat nyújtani, odaállni a másik ember mellé.

Nem látok messzire, de szeretnék szívből élni, Istennel közösségben, újra meg újra többet megértve ebből a tágas világból.

– Oldalainkon számtalan írásával segíti közelebb Olvasóinkat a Jóistenhez. Ők, mi hogyan segíthetjük püspöki szolgálatát?

– Köszönöm az eddigi bizalmukat, és kérem, hogy imádkozzanak értem, maradjanak mellettem!

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír