Odafigyelő, meghallgató ember – Német László bíboros XIV. Leó pápáról

– XIV. Leó pápa ünnepélyes keretek között is megkezdte péteri szolgálatát a május 18-án a vatikáni Szent Péter téren bemutatott szentmisével. Az eddigi bő egy hét alapján hogyan látja, merre irányítja az Egyház bárkáját az új Szentatya?

– A péteri szolgálat átvétele mindig egy fontos pillanat, amikor az újonnan megválasztott pápa legfontosabb gondolatait szeretné közölni a világgal és az Egyházzal. Én már olyan korban vagyok, hogy emlékszem II. János Pálnak az első szentmiséjére és hasonlóképpen XVI. Benedek és Ferenc pápa ekkor mondott szavaira.

Nagyon felemelő, jövőbe mutató, méltóságteljes esemény volt a múlt vasárnapi. Már 9-kor, amikor megérkeztem a bazilikába, tele volt a Szent Péter tér, és egészen a Tiberisig a Via della Conciliazione is megtelt. Nagyon szép volt az egész liturgia, a külső keretek, mindezt megkoronázta a Szentatya rövid, nagyon érthető beszéde. Ez a programadó beszéd ugyanazokat a gondolatokat hangsúlyozta kicsit jobban kidolgozva, mint amiket már május 10-én, a Sixtus-kápolnában bemutatott közös szentmisén nekünk, bíborosoknak elmondott, amikor megindokolta, hogy miért választotta a XIV. Leó nevet, és milyen programmal akar ennek a névnek a nyomán fellépni. Most megmagyarázta a pápai jelszavát (In Illo uno unum) is, amely egy hatalmas hangsúly az egység mellett: keressük az egységet, legyünk egyek szeretetben, mert ez az Egyházunk hivatása, ezt kell a mai világban békével megvalósítani.

XIV. Leó esetében világos, hogy olyan Egyházat szeretne, amely képes nemcsak szavakban, hanem tettekben is mindent megtenni azért, hogy béke uralkodjon a világon.

Ferenc pápa nyomdokait követve arról beszél, hogy rengeteg igazságtalanság történik, számtalan háború zajlik. Különösen örülök, hogy Gázával kezdte; tudjuk, hogy ott, ha nehéz is ezt kimondani, hihetetlen vérengzés folyik, szinte úgy tűnik, szervezett kiirtása egy népnek. Jó volt, hogy a pápa újból felemelte a hangját az áldozatokért. A békéért szólva talán még nagyobb lesz a hatása, mint elődjének, mert amerikaiként a jelenkori egyik legnagyobb világhatalmat valamiképpen mégiscsak maga mögött tudhatja.

A háborúk megoldását és a békét nem a felfegyverkezésben látja, hanem az emberi szívek megváltozásában: meg kell térnünk, és meg kell találnunk a szívünkben azt a szeretetet, amely a kezdetek kezdetétől vezetni szeretne minket önmaga felé.

Szentbeszéde elején Szent Ágostont idézte, aki arról beszél, hogy „nyugtalan a szívünk”, ameddig meg nem találjuk azt Istent. És ebből az igazi nyugalomból, az Istenbe vetett szeretetből fakad minden jótett, amire szükségünk van a világban.

Nem hagyott ki a beszédéből olyan fontos témákat sem, mint az ökumené vagy a vallásközi párbeszéd. Ugyancsak visszatérő gondolat volt a II. Vatikáni Zsinat továbbvitele, a zsinat által elindított változások, reformok folytatása a Katolikus Egyházban. Nagyon szélesen fektette le az alapokat, igazi egyházpolitikai bemutató volt, hogy milyen irányban szeretné folytatni Egyházunk működtetését. Természetesen ez a továbbmenetel mindig hoz majd személyes hangsúlyokat is, amelyeket csak ő tud hozzáadni az egészhez.

– Milyen embernek ismerte meg Robert Francis Prevostot?

– Nekem azért tűnt fel korábban is a személye, mert

széles kultúrával megáldott, krisztusi lelkületű ember, aki hihetetlenül jól tud meghallgatni másokat.

Ez utóbbival vonta magára a figyelmemet különösen, amikor két évvel ezelőtt először találkoztunk, miután Ferenc pápa kinevezte a Püspöki Dikasztérium prefektusává. Személy szerint nem ismertem őt korábbról, de az elmúlt két évben több találkozónk is volt, és mindegyik alkalommal megéltem, hogy olyan ember, aki odafigyel, meghallgat, és utána reagál. Fontos, hogy a reakciói nem túl gyorsak vagy vadak, de ugyanakkor határozottak. Tavaly júniusban ott volt Belgrádban két napig az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) évi találkozóján; én mint házigazda huzamosabb időt töltöttem vele – akkor egy nagyon mély, pasztorális, emberi melegséggel megáldott embert ismertem meg benne.

Olyan valaki ő, aki képes lesz szisztematikusabban megoldani a problémákat, mint Ferenc pápa, ha szabad ebben összehasonlítani őket. Ferenc pápa saját maga is azt mondta, hogy folyamatokat indít el. Neki nem az volt a szándéka, hogy rendezzen dolgokat, hanem hogy folyamatokat kezdeményezzen, amelyek aztán a történelmi fejlődés keretein belül vagy továbbfejlődnek és rendszert fognak kialakítani, vagy ha nem bizonyulnak annyira jelentősnek, akkor egyszerűen el fognak veszni a történelmi út mellett. Ferenc pápa személyes nagysága, hogy mert rengeteg mindent kezdeményezni, de – ahogy az olaszok mondják – hátrahagyott minket rengeteg megkezdett munkával, amit most tovább kell vinni. Remélem, hogy XIV. Leó pápa képes lesz arra, hogy jó munkatársakat találjon ehhez, és hogy hallgasson rájuk. Hogy mindez mennyire fontos számára, annak az egyik jele az, hogy május 8-i megválasztása után másfél nappal, május 10-én a szinódusi aulában velünk, bíborosokkal találkozva aláhúzta, hogy

szeretné megvalósítani és életre hozni azt a struktúrát, ami lehetővé fogja tenni, hogy a bíborosok többször találkozzanak Rómában.

Mindegyik pápa másképp csinálta ezt. Mi azt kértük, hogy évente legyen egy hosszabb, lényegi találkozó. Nemcsak annyi, hogy lássuk egymást, hanem egy-egy konkrét témában előkészítve tanácskozzunk, beszélgessünk.

– Egy kicsit a püspöki szinódushoz hasonlóan képzelhetjük ezt el?

– A Katolikus Egyházban mindig is voltak példák a pápai hatalom gyakorlásának különböző formáira és a tanácsnokok szélesebb vagy kevésbé széles körére. A zsinat az, amikor az összes püspök találkozik a pápával – ez a legmagasabb szint, ami létezik. VI. Pál vezette be a szinódusi formát, ennek esetében a Világegyháznak egyfajta képviselő-testülete találkozik a pápával.

A bíborosi testület a középkorban sokkal nagyobb szerepet játszott a mostaninál, mert kevesen és mindannyian Rómában voltak. Többször találkoztak, egész hónapokat vagy éveket Rómában éltek, így tudták vezetni az Egyházat.

Azáltal, hogy Egyházunk tényleg Világegyházzá vált, amelyben már majdnem minden nemzetnek van bíborosa, és ennek hatására az egész katolicitás, annak gazdagsága, hihetetlen kulturális sokszínűsége szembetűnő, az ilyesfajta bíborosi összejövetelekkel csak gazdagodhatunk. Sokkal több ember tudja bemutatni a tapasztalatait, amelyek segítenek abban, hogy észrevegyük, milyen kihívások érik az Egyházat, de azt is észrevegyük, mennyire élő a mi Egyházunk.

Ha az ember csak saját magával foglalkozik, én mondjuk csak azzal, ami az én belgrádi érsekségemet vagy a szerbiai katolikus egyházat illeti, akkor azt mondanám, hogy nálunk az elvándorlás miatt minden évben egyre kevesebb és kevesebb katolikus van. Ám jó hallani a másik oldalról a Dél-Amerikából, Afrikából vagy Ázsiából jött bíborostársaimat, akik kifejezetten sikersztorikat tudnak megosztani arról, hogyan tud jelen lenni az ottani egyház a hívek között, a politikában, a gazdaságban, a társadalomban.

– A pápa megválasztását követő ünnepi vacsorán pár bíborostársával együtt odaült a Szentatya asztalához. Egy helyütt erről nyilatkozta, hogy az öt lakott kontinenst épp egy-egy bíboros képviselte ennél az étkezésnél. Ez talán egy jól hangzó, ugyanakkor szimbolikus véletlen, de a vasárnapi Szent Péter téri pápai szertartáson is nagyon gondosan figyeltek a különböző kontinensek súlyára. Számíthatunk arra, hogy a világegyház különböző részei sokkal kiegyensúlyozottabban jelennek meg a mostani pápaság alatt, és nem lesz Európa-központú a Katolikus Egyház, mint hosszú évszázadokon keresztül?

– Nem szabad elfelejtenünk, azáltal, hogy Ferenc pápa ennyi bíborost nevezett ki a világ minden tájáról,

a mostani konklávén nem egy, de még két kontinens bíborosai sem tudtak dönteni arról, hogy ki legyen a pápa, a szükséges 89 szavazathoz minimum három földrész bíborosainak együttes szavazatára volt szükség.

A túlzott Európa-központúsággal kapcsolatos aggályok csökkenhettek, amióta erősödtek a helyi egyházak, de földrészünk még mindig a legerősebb keresztény helyi egyházzal rendelkezik, ha arról van szó, hogy a teológia, a struktúra és az anyagi helyzet alapján mennyire tud részt venni a Világegyház életében. Európa egyházpolitikailag még továbbra is jelentős, de ami a személyi döntéseket illeti, már nem tudja leuralni a kinevezéseket.

– XIV. Leó pápa, akárcsak elődje, Ferenc pápa, eredetileg szerzetes. Az ilyen irányú tapasztalatai mennyiben játszottak szerepet Ön szerint abban, hogy a bíborosoknak rá esett a választásuk?

– Úgy vélem, Ferenc pápánál a szerzetesi léte nem játszott akkora szerepet, ha ismert is volt Dél-Amerikában, már nem annyira jezsuitaként, hanem főpapként ismerték, hiszen Buenos Airesben, az argentin fővárosban volt előbb segédpüspök, majd érsek. Leó pápánál viszont úgy látom, hogy a világszintű ismertsége szempontjából ez meghatározó, hiszen tizenkét éven keresztül Rómában szolgált mint az Ágoston-rend legfőbb elöljárója. Ebben a minőségében már akkoriban beutazta az egész világot, ami pápaként is jó tapasztalat lehet.

– Egy kicsit a konklávéról is ejtsünk szót. Az azzal kapcsolatos titoktartást meg nem sértve elárulná, hogy mennyire volt más, mint ahogy azt előzetesen elgondolta?

– Mivel még nem voltam korábban konklávén, volt bennem némi bizonytalanság, hogy ez a sok bíboros a világ minden tájáról hogy és mint lesz vezetve, és ez a kíváncsi izgalom az előbeszélgetések során másoknál is érezhető volt. Ám a tizenkét, kongregációkkal teli nap, valamint az a pár másik, amikor nem voltak hivatalos találkozók, esélyt adtak arra, hogy megismerjük egymást.

A bíborosok nem csak a szinódusi teremben találkoztak, Róma ismerten jó vendéglői számos összejövetelre adtak alkalmat. Így rengeteg időnk volt – több mint két hét –, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat, az elvárásainkat.

Ezért nekem az volt a benyomásom, amikor ünnepélyes énekkel bevonultunk a Sixtus-kápolnába, hogy hihetetlen nyugalom szállt le ránk. Hiába voltunk a Szent Péter térnél, és ott hiába gyűlt egybe több tízezer ember, akik a füstöt és a füst színét lesték, egyszerűen megszűnt a külvilág, s bár racionálisan tudtam, mi vesz körül, de a szívemben másvalamivel foglalkoztam. Ilyen értelemben nyugodtan mondhatom, hogy hihetetlen jó hangulat uralkodott, testvéri megértés, ami megmutatkozott abban is, hogy nem egész húsz óra után sikerült közös nevezőre jutnunk, és megválasztottuk Prevost bíborost.

Valóban vannak bíborosok, akik egy-egy személy vagy elgondolás jegyében szervezkednek, de ettől még nyugodt körülmények vannak, és ami nagyon fontos: a Sixtus-kápolnába való bevonulástól fogva mi mindig imádkoztunk; az elején, a szavazás közben és a végén, amikor a választások eredményeit vártuk, mindig volt idő az imádságra. Ha összehasonlítjuk a konklávét mondjuk a hétvégi világi választásokkal, akár az elnökválasztással Lengyelországban, Romániában vagy a portugál parlamenti választásokkal, azokhoz képest egy pápaválasztás abszolút minimalista gyakorlat. Micsoda hosszú kampányolás folyik azok előtt, de mi abban bízunk, bíztunk, hogy nem a pénz, nem a hatalom és az ígéretek fogják megadni a választ arra, hogy ki a legmegfelelőbb erre a feladatra, hanem a Jóisten megsegít minket, hogy keressünk valakit, aki az ő Egyházát fogja vezetni.

– Bíboros úr még Rómában tartózkodik, mert szombaton egy szép, szimbolikus ünnepre kerül sor: elfoglalja a közeli Ostiában található bíborosi címtemplomát.

– Az ostiai Stella Maris (Tenger Csillaga) plébániatemplom a címtemplomom, ahol már voltam többször, aminek az a furcsa, de gondviselésszerű véletlen is az oka, hogy egy szatmárnémeti származású fiatalember a plébános, akinek magyar és román vér is csörgedezik az ereiben. Egy nagy plébániáról van szó, amelyhez tízezer katolikus tartozik; nagyon élénk pasztorális munka folyik ott. Egyszer már miséztem is ott. Most szombaton 18 órai kezdettel lesz a székfoglalásom. Azért is különleges lesz ez a mise, mert jön egy autóbusznyi zarándok, és a repülővel érkezőkkel együtt összesen száz hívő érkezik a belgrádi érsekség területéről, akikkel ezt követően a szentévi zarándoklatot is elvégezzük. Nagyon örömteli az otthoni hívek támogatása, hiszen amikor tavaly decemberben Ferenc pápa bíborossá kreált, akkor is több mint 120-an együtt ünnepeltek velem Rómában.

Fotó: Beogradska nadbiskupija i metropolija Facebook-oldal

Agonás Szonja/Magyar Kurír