Ökumenikus imaórán emlékeztek a hortobágyi kényszermunkatáborok felszámolására Pécsen

A megemlékezést évről évre a Hortobágyi Kényszermunkatáborba Elhurcoltak Egyesülete szervezi Pécsen. Az idei ökumenikus imaóra kezdetén az egyesület elnöke, Mari Albertné személyes visszaemlékezésében idézte fel az elhurcoltatás bizonytalan és félelemmel teli pillanatait. Kiemelte, hogy a deportált családok százainak semmilyen információja nem volt arról, hogy miért fosztják meg őket a szabadságuktól, hova és mennyi időre hurcolják őket embertelen módon, embertelen körülmények közé.

A kommunista hatalom 1950-ben tömeges megtorlásba kezdett, melynek egyik eszköze a kitelepítés volt. Az Ormánságból és a déli határvidékről mintegy 2500 embert – teljes családokat, csecsemőktől az aggastyánokig – gyűjtöttek össze fegyveres erőszakkal, és marhavagonokban a hortobágyi kényszermunkatáborokba szállították. Ott éveken át éltek zárt barakkokban, miközben fegyveres őrizet mellett kellett mezőgazdasági kényszermunkát végezniük.

A deportáltak teljes vagyonát – minden ingóságát, házát, gazdaságát – elkobozták, melyek haszonélvezői a helyi párt- és rendőrségi tisztségviselők lettek. Az elhurcoltakat osztályellenségnek, az akkori szovjet szóhasználat szerint kuláknak, azaz a falusi népet kiszipolyozó ellenségnek kiáltották ki, akiknél a vagyonelkobzás „történelmi igazságtétel” volt. A táborok borzalmas körülményeiről, majd az életben maradt elhurcoltak szabadulása utáni reménytelen helyzetéről számtalan visszaemlékezés lelhető fel.

A folytatásban Molnár Erik, a Pécsi Egyházmegyei Hivatal püspöki titkára arról beszélt, hogy amikor 73 évvel ezelőtt megnyíltak a hortobágyi kényszermunkatáborok kapui, az elhurcolt családok pedig végre elindulhattak a szabadság felé, akkor nem egyszerűen  elhagyták a fogság helyét: a világosság tört utat magának egy olyan sötétségből, amely éveken keresztül megpróbálta elhitetni velük, hogy nincs tovább. Bírói ítélet nélkül, egyik napról a másikra elveszítették otthonukat, vagyonukat, megszokott életüket, biztonságukat és szabadságukat, mégis volt valami, amit a hatalom nem tudott elvenni tőlük: a reményt. Pál apostol írja: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak; bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk; üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem pusztulunk.” (2Kor 4,8–9)

A táborok története nemcsak az emberi kegyetlenség története, hanem az emberi lélek ellenállásának, a családok összetartásának, az egymásért vállalt áldozatnak és – sokak számára – az Istenbe vetett hitnek a története is – mutatott rá igehirdetésében Molnár Erik atya, hozzátéve: tovább kell adni a neveket, elmondani a történeteket, őrizni az áldozatok méltóságát. Sőt keresztény emberként még ennél is több a feladatunk: nem elég elmondani, hogy milyen volt a sötétség, de világosságot kell gyújtanunk.

Végezetül Szenes József római katolikus papra emlékezett, aki az elhurcoltak lelki támasza és aktív részese volt a Hortobágyon található Jó Pásztor ökumenikus templom megépítésének. A lelkipásztor – akinek fotóját az imaóra idejére a templom oltárán helyezték el – küldetésében Assisi Szent Ferenc imája köszön vissza: ő is arra vágyott, hogy Isten békéjének eszköze legyen, szeretetet vigyen oda, ahol gyűlölet uralkodik, és békülést oda, ahol egymásra neheztelnek.

A megemlékezés folytatásában Kisóvári-Németh Norbert pécsi református lelkész azt  hangsúlyozta, hogy egy nemzetnek vannak könnyei, melyek azok arcára is ráégnek, akik késő nemzedékként továbbadják a fogság és a megpróbáltatás figyelmeztető hírét.

Ugyanakkor ezek a könnyek gyakran elhalványodnak, mert az ember nem képes elsajátítani Isten emberi történelembe ágyazott leckéjét, így elhomályosul az emlékezet – figyelmeztetett. És bár ma már sokak szíve meg sem rezzen, a késői nemzedék is gyakran elfordul a múlttól, mégis van értelme az előttünk járók fájdalmát felidézni, és hálát kell adnunk azért, hogy a próbatételek után is itt vagyunk. Küldetésünk, hogy a jajokat ne feledjük el, hogy minden nemzedék hűen tudja teljesíteni az emlékezés misszióját – fogalmazott a lelkész.

Az ökumenikus megemlékezés a közösen elmondott Miatyánkkal ért véget.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír