Orcád világossága – Kiállítás a Vigadóban a Görögkatolikus Egyház művészetéről

De mit tudunk egyáltalán a görögkatolikusokról? Kik ők, és vallásuk elnevezésében mire utal a „görög” előtag? A válaszokhoz közelebb juthatunk, ha ellátogatunk a Pesti Vigadóba, és az ötödik emeleti kiállítótérben megnézzük az Orcád világossága című tárlatot. Az ortodox egyházakat gyakran illetik a görögkeleti jelzővel, pedig a görögkatolikus és a görögkeleti kifejezések nem szinonimái egymásnak.

A Vigadóban egyidejűleg három kiállítás látható a szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából. Múlt heti számunkban a Katolikus Karitász történetét és jelenét bemutató Ezerarcú szeretet című kiállításról tudósítottunk, ezúttal pedig az Orcád világossága – A Görögkatolikus Egyház művészete Magyarországon című tárlatot mutatjuk be, a lehetőségeinkhez mérten.

A kiállítás kurátora, Szabó Irén a következőket mondta: „A magyarországi Görögkatolikus Egyház is készül a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Készületünk egyik fontos eleme ez a kiállítás, amellyel a kongresszusra érkezőknek, a Magyarországon, illetve Budapesten élőknek és az idelátogató turistáknak is szeretnénk bemutatni a Görögkatolikus Egyházat. Egyházunk közel négy évszázada ebben a formában része a magyar történelemnek, mégis azt tapasztaljuk, hogy hazánkban és máshol is általában kevesen tudnak róla az emberek. Egy keleti rítusú katolikus közösségről van szó. A világegyházban a nagy egyházszakadást követően az 1600-as évektől jöttek létre ilyen közösségek. Az Egyházban ugyanakkor folyamatosan jelen volt a törekvés az egység helyreállítása. Ennek egyik jelentős állomása volt a firenzei zsinat (1439), amikor megállapították azokat a szempontokat és feltételeket, amelyek alapján létrejöhetett az egység az egyházak között. A későbbiekben ez vált az uniók kiindulópontjává. Közép-Európában, a Magyar Királyság területén az 1600-as évek politikailag és vallásilag is forrongó időszak volt, amikor nem csak a török jelenléte, hanem a protestantizmus is sok kihívás elé állította a Katolikus Egyházat. A Magyar Királyság északkeleti területén élő ortodox közösségek, melyek a keleti egyházi, természetes centrumaiktól a török hódítás következtében elszakadtak, jogilag rendezetlen helyzetbe kerültek, vallásgyakorlásuk veszélyeztetetté vált. Ezeknek a közösségeknek az egyházi unió olyan keretet jelentett, amely biztosíthatta számukra önálló egyházi létük fennmaradását, a keleti rítus gyakorlásának szabadságát, s egyúttal a társadalmi felemelkedést és az integrációt is szolgálta. A keleti egyházi klérus – bár egyelőre még csak papíron – ugyanazokat a jogokat kapta meg, amelyek egyébként a katolikus papságot megillették. A felekezetszerveződés és a társadalmi integráció nagyon hosszú folyamat volt, mondhatjuk, hogy csak a 20. század végére teljesedett ki igazán.”

A kiállítás első tematikus egysége Az Ikonok világa címet kapta. Itt régebben készült ikonokból láthatunk szép példákat. Mindjárt legelöl egy temperával fára festett, a 17. század közepéről származó ikont láthatunk, a Tanító Krisztust. A tárlat előterében egy ruszin fatemplom modelljét csodálhatjuk meg 1909-ből. A Magyar Királyság keleti határvidékén élő ortodox keresztények egyházi központja a 15. századtól kezdve a Munkács melletti Csernek-hegy Szent Miklós-kolostora volt. A többnemzetiségű (főképp ruszin és román) közösségek korai művészetének sajátosságait bizánci örökségük és tágabb környezetük nyugati kultúrája határozta meg. A bizánci ikonográfiát őrző ikonok jellegzetes közép-európai vonásokat mutatnak. Mestereik, vagy gyakran csak a művek, a Kárpátok túloldaláról, a Lengyel Királyságból érkeztek. A templomépítészetet a fa használata jellemezte, a kiállításon látható korai ikonok mind fatemplomok berendezéséhez tartoztak. A régió meghatározó eseményeivé váltak a Katolikus Egyházzal kötött uniók (Breszt 1596, Ungvár 1646), amelyek egészen a 18. század közepéig nem voltak jelentősebb hatással a munkácsi püspökség művészetére, így a helyi, bizánci eredetű művészeti kultúra töretlen maradt.

Egy másik, nagyon régi, nyolcszögletű ikon az Istenszülő a gyermek Jézussal, amely az anyát és fiát gyengéd ölelésben ábrázolja – glükophilusza. A kétoldalas ikon 1688 körül készült, hátoldalán a keresztre feszített Krisztus látható.

„Egy nagy vonalakban követett történelmi szálon keresztül szerettük volna bemutatni az Egyházunk liturgikus életéhez kapcsolódó művészetet. Nemcsak az ikonok, hanem a kiállított liturgikus tárgyak, a könyvek, a dokumentumok is mind-mind olyan sajátosságokat képviselnek, amelyek nem ismertek a nagyközönség előtt. Abban bízunk, hogy aki eljön a kiállításra, az olyan élményt kap, hogy ha a jövőben meghallja azt a szót, hogy görögkatolikus, tudja majd mihez kötni. A kiállításon szereplő egyházművészeti alkotások mindegyike a Görögkatolikus Egyház életéhez kapcsolódik. A tárgyakon keresztül egyházunk liturgikus életét ismerheti meg a látogató. Az volt a szándékunk, hogy a kiállítótérben megjelenítsük a közönség számára azt a közeget, amelyben ezek a tárgyak élnek. Valamennyi kiállított alkotás a liturgikus életet, Isten dicsőítését és tiszteletét szolgálja, és az ember Istenhez való kapcsolódását segíti.

A kiállításon olyan installációk is szerepelnek, ahol egyperces kisfilmeket nézhetnek meg a látogatók. Ezekben a vallásgyakorlatunk legjellemzőbb gesztusait mutatjuk be. Az első a keresztvetés, hiszen ha a szent térbe, a templomba belépünk, ez a hívő ember első gesztusa. Aztán a meghajlás, különböző metániák, leborulások, főhajtások következnek. A görögkatolikus vallásgyakorlat további jellemzője a szent tárgyak csókkal illetése. A szent dolgokkal szeret kapcsolatba kerülni az ember, kiolthatatlan vágya, hogy a szent közelében legyen. A csók és az érintés is a szentből való részesedés vágyát fejezi ki, az érintés gesztusai nagyon gyakoriak nálunk” – tudhattuk meg Szabó Irén kurátortól.

A Vigadó-beli kiállítás igazi különlegessége a terem közepén felállított ikonosztáz. „Az ikonosztáz összeköti a látható és láthatatlan világot” (Pavel Florenszkij). A bizánci és néhány más keleti rítusú templomban a szentély és a hajó határán képállvány helyezkedik el, melyen meghatározott rend szerint ikonok láthatók. A 15. századra kialakult az ikonosztáz szerkezetének és ikonográfiájának rendje. A magyarországi görögkatolikus templomokban szláv típusú, többikonos, mennyezetig érő ikonosztázok láthatók. A fából készült állvány alsó sorában négy kép található, melyeket három ajtó választ el egymástól. A középsőt királyi ajtónak nevezik. Ezen keresztül csak a papság haladhat át a szertartások meghatározott idejében. A két szélső az úgynevezett diakónusi ajtó. Szemből nézve a királyi ajtótól jobbra az Üdvözítő, balra az Istenszülő képe található, a két szélen pedig a templom címünnepének és Csodatévő Szent Miklósnak az ikonja foglal helyet. Az állvány második sorában a legnagyobb ünnepek, a harmadikban a tizenkét apostol, középen Krisztus mint főpap ikonja foglal helyet, a negyedikben pedig a próféták láthatók. Az ikonosztáz csúcsát a kereszt ékesíti, két oldalán rendszerint a szomorkodók, Mária és János alakjával. A kiállításon az Ugocsa vármegyei Magyarkomját (Velyki Komiaty) 1790-ben épült Szent Mihály görögkatolikus templomának ikonosztáza tekinthető meg, amelyet 1913-ban a budapesti Iparművészeti Múzeumnak adtak el, majd később a Néprajzi Múzeumba került.

A kiállítás fontos része a máriapócsi kegykép 1760 körüli időkből származó másolata a budapesti Piarista Múzeum festménygyűjteményéből és egy másik kép, egy 18. századi másolat Tatáról, a Szent Kereszt felmagasztalása-plébániatemplomból. Tárlaton a falon lévő magyarázó szövegek között olvashatunk a kegykép és a máriapócsi nemzeti szentély történetéről is. A Pócs település görögkatolikus fatemplomának ikonosztázára helyezett útmutató típusú Istenszülő ikont 1675-ben a helyi parókus öccse, Papp István festette. A képen ábrázolt Istenszülőt 1696. november 4-én könnyezni látták. Az egri püspök még abban az évben vizsgálatot rendelt el, amelynek eredményeként a csoda hitelességét elismerték. A könnyezés híre Bécsbe is eljutott, s császári parancsra 1697-ben az ikont a fővárosba szállították. Az év szeptemberében a keresztény hadak Zentánál győzelmet arattak a török seregek felett. A diadalt a katolikus világ a pócsi Istenszülő közbenjárásának tulajdonította. A kegyképet a Stephansdom főoltárán helyezték el. Kultusza innen terjedt el a nyugati keresztény világban, amit számos másolat bizonyít. Pócsra az egri püspök küldött egy kópiát, amely 1715-ben, majd 1905-ben újra könnyezett. A második csoda sarkallta a hazai kultusz kibontakozását: 1732 és 1757 között nagyszabású zarándoktemplom épült, a kegyhely lelki gondozását bazilita szerzetesekre bízták. 2005-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nemzeti szentéllyé nyilvánította a kegytemplomot.

A kiállításon még rengeteg a látnivaló. Két templommodellt is megnézhetünk: a már említett fatemplom mellett egy horganyzott bádogból készített modell is látható a 20. század első feléből, a makói Istenszülő oltalma görögkatolikus templom.

Kik a görögkatolikusok? – tettük fel a kérdést. A kiállítás erre nem akar és nem is tud kimerítő választ adni. Az egyik lehetséges választ a kiállítás címe rejti magában, amelyet az első imaóra papi imájából választottak: „Legyen ránk jegyezve, Uram, a te orcád világossága, hogy meglássuk benne a megközelíthetetlen fényt.” A tárlat címe – Orcád világossága – arra a forrásra utal, ami kelet és nyugat találkozási pontjain máig megőrizte és fenntartja a Görögkatolikus Egyházat.

A tárlat kurátora, Szabó Irén és munkatársai láthatóan nagyszerű munkát végeztek. Sikerült sokoldalúan körbejárniuk a témát, és megismertetniük a nagyközönséggel a görögkatolikus liturgiát a művészeten keresztül, amennyire ez egy kiállítás keretei között lehetséges.

A tárlat szeptember 19-éig látogatható a Pesti Vigadóban, az épület 5. emeletén.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.