A film nyitánya, amely tulajdonképpen több mint fél óráig tart, elsöprő erejű: a húszas évek Los Angelesének egyik féktelen partiján vehetünk részt a kiöregedőfélben lévő mozisztár (Brad Pitt), az épp felfedezésre váró új csillag (Margot Robbie) és egy mexikói feltörekvő filmrajongó (Diego Calva) kalauzolásában.
Ez utóbbival vesszük fel a fonalat: a producer rendelkezése nyomán egy elefántot (!) kellene leszállítani a buli helyszínére, ami – némi emésztéskörnyéki bonyodalom ellenére – végül meg is történik. A lótifuti Manuel ezután egy friss hullát kénytelen eltüntetni, s eközben ismerkedik meg Nellie-vel (Robbie), aki két kokaincsík felszívása között megkérdezi, ugyan miért szeretne a filmiparban dolgozni. A naiv férfi szívmelengető válaszán együtt lelkesednek, hiszen fűti őket az ifjonti hév: ide nekem az egész világot! A tompán zúgó másnaposság kissé elhalasztja ezt a nagy világhódítást, ám hőseinkkel hamarosan mi is egy nagyszabású filmforgatáson találjuk magunkat. Nellie rácsodálkozik a díszlet bazári forgatagára, Manuelt pedig lenyűgözik a méretek. Gyorsan megtalálják a helyüket, Jack Conrad (Pitt) pedig egyfajta mentorként a távolból vigyázza kezdeti lépteiket ebben a kiszámíthatatlan iparágban.
A Babylon sok tekintetben igen merész film. Játékideje három órára duzzad, a tizennyolcas korhatár-besorolást pedig érdemes komolyan vennünk: Chazelle szégyenlősködés nélkül mutat meztelenséget, erőszakot, megalázó és kínos helyzeteket. Öncélúságról azonban szó sincs: míg a harsány forgatag lendülete magával ragad minket, a hedonizmus és a pazarlás mértéke már elképeszt, a szórakoztatás (mint bűvészmutatvány) talmisága és a cselekmény során többször érzékeltetett társadalmi különbségek pedig bizony elgondolkodtatóak (nem véletlen a tömör, lényegre törő címadás).
Nagyot vállal filmünk azzal is, hogy a számítógéppel vászonra varázsolt mű-univerzumok korában igazi moziélményt kínál, s egységes dramaturgia helyett epizódok laza füzérével kormányozza nézője figyelmét.
Kockázat ez, melyet azonban tompítanak a hívogató részletek: elmerülhetünk egy korabeli filmforgatás képeiben vagy egy elegáns fogadás kulisszái között, követhetjük egy jazztrombitás kiugrását, megnézhetjük, Manuel hogyan szerez kamerát egy zárójelenethez, miképp kel birokra Nellie egy sivatagi csörgőkígyóval, s hogyan veszekszik Jackkel nagyestélyiben az éppen aktuális felesége.
Chazelle forgatókönyve ezúttal is inkább zenei, semmint irodalmi módon építkezik: motívumokként használja karaktereit, cselekményfordulatait és ikonikus helyszíneit, melyek rendre felbukkannak és eltűnnek, összességében mégis egységes tablóvá szervezik a változatos hangvételű epizódokat. Nagy támogatást nyújt ehhez Justin Hurwitz korhű, ugyanakkor eredeti filmzenéje, amely egyetlen zenei magból bont ki szilaj jazzmuzsikát, romantikus lírát, izgalmas egzotikumot és melankolikus elvágyódást.
Lehetne olcsó nosztalgiamozi a Babylon, ám annak egyrészt túl drágára és látványosra sikerült (ráadásul sajnos meg is bukott a mozikban), másrészt tartogat néhány olyan pillanatot, ami messze túlmutat a felszínes múltba révedésen. A hangosfilm-forradalom lezajlása után eldugott helyszínre visszahúzódó, maffiapénzelte groteszk tobzódás ugyanúgy borzongató látomás, mint a cselekmény mögött végig ott lappangó Ének az esőben-inspiráció közvetlen megidézése a fináléban.
Manuel, miközben Gene Kelly híres táncát figyeli a vásznon, könnyezik. Számára tragédia, amit lát, hiszen önmaga vágyott, de soha meg nem valósult élete pereg előtte.
Chazelle ezután egy virtuóz montázs révén megpróbálja ugyanezt velünk, nézőkkel is: kitekint a cselekményből, és itt, talán először, megbotlik kicsit. Szerelmes levelet ír Hollywoodhoz, miközben kíméletlenül bemutatja annak mélységes romlottságát: korszerűtlen merészség ez mindent vészesen leegyszerűsítő korunkban.
Damien Chazelle: Babylon.
Paramount Pictures, 189 perc, 2022.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria