Orgonáló Egyház – A Graduale Hungaricum új orgonakíséretes változatáról beszélgettünk

– Mi indokolta, hogy a premontreiek csaknem másfél évtized után ismét kiadták a Graduale Hungarciumot, orgonakíséretet csatolva az eredeti változathoz?

– A 2007-ben megjelent Graduale Hungaricum (GH) az Éneklő Egyház alapjaira épült, de azt tartalmilag kibővítette. Ennek jelent most meg az orgonakíséretes változata, ami hiánypótló, mert a Graduale Hungaricum énekeinek hatvan-hetven százaléka ugyan benne van az Éneklő Egyházban, és tartozott hozzá orgonakíséret, számos énekhez viszont nem. Tudjuk, hogy sok orgonista és kántor használta a GH-t saját kísérettel, mégis felmerült annak igénye, hogy az egész kötethez készüljön el az orgonakíséretes változat is, hogy mindazok számára, akik nem tudják saját maguk megharmonizálni ezt, ne legyen akadálya az énekeskönyv használatának.

– Mennyire épít a mostani kiadvány az egész liturgikus közösség részvételére? Arra gondolok, hogy nincs mindenkinek jó hangja, hallása, a liturgia célja viszont, hogy az egész közösség dicsőítse énekkel az Urat.

– Nagyon lényeges pontra tapintott rá. Az Éneklő Egyháznak már a címében is benne van, hogy olyan éneklő közösséget szeretnénk megvalósítani, ami egyfajta ideálja ennek a liturgikus gyakorlatnak. A Graduale Hungaricum ugyanezt a szent célt próbálja megvalósítani, hogy az egész közösség, az egész Egyház kapcsolódjon bele a liturgiába, a legszentebb módon, éneklő formában. Hogy valakinek esetleg nincsen hangja, adottság, de az a tapasztalatom, hogy ez kitartó munkával jól korrigálható.

Nagyon fontos törekvés és egyfajta misszió is, amit szeretnénk megvalósítani, hogy az orgonisták, kántorok és karnagyok tanítsák meg a népnek azt a repertoárt, ami a Graduale Hungaricumban benne van.

Óriási az énekvezetők felelőssége ilyen szempontból. Az Éneklő Egyház 1983-ban jelent meg először. Tapasztalataink szerint azokon a helyeken, ahol bevezették, az emberek jó szívvel fogadták, és éneklik. Ugyanezt reméljük a Graduale Hungaricummal is, amely – ismételten hangsúlyozom – hatvan-hetven százalékban az Éneklő Egyházra épül, de kibővíti, minden egyes ünnepnapnak, vasárnapnak, sőt a hétköznapoknak is megvan a saját repertoárja, a latin nyelvű Graduale Romanum alapján összeállítva, de egyszerűbb formában és népnyelven. Ez nagyon fontos dolog:

a zsinat kimondta, hogy lehet és kell is népnyelven énekelni.

Ami még nagyon lényeges, hogy egyszerűbb dallamok is vannak benne. A Graduale Romanum a szent ideál, azt, hogy mindenhol ez alapján hangozzanak el a valódi gregorián énekek, nagyon nehéz megvalósítani. Ugyanakkor innen származik az az idézet, melyet a Graduale Hungaricum elején is olvashatunk, és ami az egész kötet kulcsa: „A valódi gregorián ének kincsestárának egyetlen szövege se vesszen el.” A GH megvalósítja ezt az ideált, az Egyház szent szövegei hangzanak el benne az év minden napjára, gregorián dallamokon.

– A Graduale Hungaricum orgonakíséretes segédkönyvének bemutatója alkalmából a premontrei rend online konferenciát rendezett, amelyen Ön is előadást tartott, az újdonságokról beszélt az alleluja műfajával összefüggésben.

– A konferenciát azért tartottuk meg, hogy minél több emberhez eljuttassuk a GH repertoárját és elméleti, valamint gyakorlati példákkal is bemutattuk, hogyan érdemes használni az új énekeskönyvet. Az Éneklő Egyházhoz képest jóval több introitus (a szentmise bevezető éneke) található benne, megjelentek új offertóriumtételek (felajánlási ének, a Credo után énekeljük), communiók, szóval minden része gazdagodott, ugyanígy az alleluják is. Az előadásomban erre a tételre fókuszáltam: felhívtam a figyelmet a GH-ban található alleluják bőségére és szépségére.

Méltatlannak érezzük ilyen nagy repertoár mellett az allelujapótlékok használatát, tehát, hogy egy ismert népének dallamára illesztjük rá az alleluja felkiáltást.

Ezt nem tartjuk helyesnek, hiszen az egész kötet arra épül, hogy az eredeti gregorián repertoárt használjuk. Fontos tudni, hogy a Graduale Hungaricumban minden miserész esetében vannak egyszerűbb dolgok, és vannak olyanok, amelyek szebbek és összetettebbek. Ez a helyzet az allelujáknál is. Egyrészt az évközi időre van nyolc darab viszonylag könnyű, de mégis gregorián alleluja, mind a nyolc egyházi tónusban egy-egy. Ugyanakkor a GH nyolc, gyönyörű melizmatikus (amikor a szöveg egy szótagjára több különböző hangot énekelnek – a szerk.) alleluját is felkínál, melyek az egyházi évre elosztva különböző ünnepköröknél jól használhatóak. Ezek betanítása is hosszabb ideig tart majd. Nem egy-két évben, hanem húsz-harmincban gondolkozunk.

Emlékszem, hogy amikor 1983-ban megjelent az Éneklő Egyház, én tizenhárom éves gyermekként kántorképzős voltam. Hatalmas megújulás volt a Hozsanna énekeskönyvhöz képest.

Bár részben ismertük a benne szereplő anyagot, mert a Kis magyar uzuálist már évekkel korábban is használtuk, mégis, amikor kézbe vettük az új énekeskönyvet, annak revelációs ereje volt. Azóta eltelt csaknem negyven év, és most ismét itt vagyunk egy fordulópontnál. Borzasztóan örülök, hogy valamilyen módon részese lehettem ennek a folyamatnak. Visszatérve tehát, van nyolc olyan allelujánk, amely melizmatikus, nagy alleluja, szép jubilusokkal (az alleluja utolsó „a” hangjára énekelt rendkívül gazdag dallam – a szerk.), melyeknek a megtanítását szorgalmazzuk. Ezek közül is négy benne volt már az Éneklő Egyházban, a másik négy újonnan került be.

– Mitől nagy a nagy alleluja?

– Az alleluja felkiáltás utolsó szótagján az ujjongó örvendezés egy gyönyörű dallamformában, ún. melizmában ölt testet. Ezért is hívjuk melizmatikus allelujának. Később ezekből a melizmákból alakultak ki a szekvenciák, úgy, hogy ezekre a hosszú melizmákra költői, az ünnep legbensőbb tartalmát feltáró szövegeket írtak.

– Ön kiemelkedő zongoratehetségként kezdte pályáját, már tizenegy évesen díjakat nyert. Milyen élmények hatására fordult az egyházzene felé?

– A jelentős, meghatározó életfordulatoknak rendszerint egyszerű, prózai okai vannak. Nálam is így történt. Soltvadkerten nőttem fel, a kiskőrösi zeneiskolában tanultam zongorázni, volt egy fantasztikus tanárom, Pethő István, aki versenyre vitt bennünket, nagyon szép eredményeket értünk el.

A templomunk kántora egy nap váratlanul meghalt. Az egyházközség bajba került, nem volt, aki orgonáljon.

Tizenegy éves voltam, hittanáróra jártam a plébános atyához, aki ezek után azt mondta nekem: „Laci, te tudsz zongorázni, az majdnem olyan, mint az orgona.” Kezembe nyomott egy Szent vagy, Uram! kottáskönyvet, hogy a következő hétre tanuljak meg belőle négy éneket, mert én fogom helyettesíteni a kántort, amíg nem találnak másvalakit. Hazamentem, mondtam a szüleimnek, hogy ezt és ezt meg kell tanulnom. Mivel azonban még mutálás előtt voltam, nem volt olyan a hangom, mint egy kántoré. Apámnak viszont gyönyörű tenorja volt, rendkívül kifinomult hallással. Eldöntöttük, hogy majd ő énekel, én pedig orgonálok vasárnap. Mivel elég jól debütáltunk, kétszemélyes kántorság vette kezdetét. Vasárnapról vasárnapra bővítettük a repertoárt. Viszont szinte semmit nem tudtam az egyházzenéről, ezért szüleim a plébános atya kezdeményezésére beírattak a budapesti nyári kántorképző tanfolyamra, ami a Központi Szemináriumban hat hétig zajlott. Bentlakásos elhelyezésben részesültem. Korkedvezménnyel vettek fel, mivel csak tizennégy éves kortól lehetett jelentkezni különben. Így lettem tizenöt éves koromra végzett kántor.

– Ön elismert orgonaművész és behatóan foglalkozik a hangszerek királynőjével, Isten, Ember és Természet harmóniája a barokk orgonaművészetben címmel írta doktori disszertációját. Mintha a hangszerek közül az orgona lenne az, amely a legközelebb visz bennünket Istenhez. Az orgonát hallgatva megsejtünk valamit az ő végtelenségéből.

– Az első orgonát, amit még hidraulisznak neveztek, az ókori Alexandriában alkotta meg egy Ktesibios nevű feltaláló. A víz felhajtó erejét használta arra, hogy egyenletes szélellátása legyen a hangszernek, ennek még csak néhány sípja volt. Hamarosan rendkívül kedvelt hangszer lett, melyet a rómaiak is nagy presztízsben tartottak. Később

Bizáncban egyfajta luxushangszerré vált, olyannyira, hogyha az egyik uralkodó a másiknak valami nagy ajándékot akart adni, az szinte mindig az orgona volt.

Mátyás királyunknak is volt saját orgonája, szóval a hangszert nagy becsben tartották. Talán a templomokba is ezért került be, mert mivel is ajándékozhatnánk meg Istent, ha nem a legjobb, legszebb hangszerrel?!

– A templomban az a szerep jutott tehát az orgonának, hogy az Isten dicsőségét szolgálja?

– Igen, a doktorim is erről szól: hogyan válik az orgona az egész univerzumnak, a látható és láthatatlan, de leginkább a hallható világnak a megtestesítőjévé. Az orgonasípok menzurálása és felépítése a matematikai és zenei törvények alapján rendeződik el, így olyan természeti és univerzális dolgokkal is összefügg, ami alkalmassá teszi az orgonát arra, hogy

a világ mindenségét, azon belül is leginkább a hangzó világ teljességét magában hordozza.

Egyrészt az orgona az a hangszer, amely az ember által hallható teljes frekvenciatartományt lefedi. Míg például a zongorának csak nyolcvannyolc billentyűje van, az orgonának sokkal nagyobb a hangterjedelme, tizenhat hertztől fölmegy egészen húszezer hertzig.

Másrészt pedig behozza az univerzum és a természet hangjait is. Megjelentek például a madárhangok benne: egészen korai, reneszánsz orgonákon is találunk már csalogány és kakukk mellékregisztert, de a csillagok ragyogását megjelenítő Zimbelsternt is. Később ez sem volt elég, a 16. században Itáliában megalkották a voce umanát, az emberi hangot utánzó sípsort is. Ez nem volt más, mint egy picit elhangolt principál sípsor, ha ezt hozzátették a sima principálhoz, akkor lebegő hangot adott. Ez a lebegés nagyon hasonló volt az emberi hang vibratójához. Megjelent tehát az orgonán a teljes hangrendszer, az emberi hang, megjelentek a természet hangjai, mint a madárhangok, ott voltak a csillagok, már csak az angyalok kara hiányzott, így a barokk kor telerakta az orgonaszekrényeket zenélő angyalokkal, akik trombitálnak, dobolnak, hegedülnek. Ezek

az angyalok több barokk orgonán még mozognak is, például ha az orgonista kihúzta a trombita nevű regisztert, akkor eközben egy trombitát tartó angyal a szájához emelte a hangszerét.

Elképesztő dolgokat készítettek a korabeli orgonaépítők! Mondok még egy példát: Weingarten egy nagy szőlőtermő város Németországban. A város templomába egy Gabler nevű orgonaépítő készített csodálatos orgonát. A hagyományos orgonaregisztereken túl van itt is például kakukk, csalogány, vox humana és Zimbelstern, de Gabler mester a szőlőművesek tiszteletére készített még egy olyan harangjátékot is, melyeknek a harangjai szőlőfürtöt formáznak, egy-egy harangocska egy-egy szőlőszem. Ez egyrészt tisztelgés Weingarten szőlőkultúrája előtt, de utalás János evangéliumának 15. fejezetére is, amiben ez áll: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz.”

Így vált az orgona az évszázadok során a királyok hangszeréből az Isten dicsőségét hirdetővé, a hangszerek királyává, vagy ahogy a magyar nyelv mondja, a hangszerek királynőjévé.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír