Örök kérdések, egyszerű válaszok

A szócikkek kérdések széles körét boncolgatják, elsősorban a vallás világát érintik, képet nyújtanak arról, mennyire mély és lényeges ez a téma az ember számára.

Pavel Velikanov a bűn minden korban jelenvaló természetét elemezve emlékeztet rá, hogy az emberiség történelmének krónikája Ádám és Éva bűnbeesésével kezdődik. Az általuk elkövetett bűn lényege abban volt, hogy szembeszegültek a Teremtő akaratával. Azóta is, egészen a mai napig, kétféle ember van: azok, akik azt mondják Istennek – „Legyen meg a Te akaratod” –, és azok, akiknek Isten mondja azt, hogy „Legyen meg a Te akaratod”. Végül is mindenki megkapja, amire vágyik. A bűn lényege „az ember önérvényesítése Istennel és a többi emberrel szemben”. A bűnös ember gondolatainak középpontjában önmaga áll, miközben másokról megfeledkezik. Ezzel szemben a valódi szeretet mindig a másik emberre tekint, ha szükséges, segít neki, gondoskodik róla. Az ősszülők bűne „elhintette az emberi lelkekben az önimádat édes mérgét, ami elfoglalta Isten helyét”. Az emberi élet már a forrásnál megmérgeződött, és a későbbi generációk ehhez már csak hozzátették a saját tisztátalanságukat. Az új forrás Jézus Krisztus lett, aki születésével, kereszthalálával és feltámadásával legyőzte azt, ami az embert mindenekelőtt a bűnre késztette: a szenvedéstől és a haláltól való félelmet. Krisztus vált az új forrássá, akihez fordulva a hívők erőt meríthetnek nemcsak ahhoz, hogy ellenálljanak a bűnnek, hanem ahhoz is, hogy véglegesen legyőzzék azt magukban.

Velikanov a szentek példáját is említi, akik a következő alapszabályt hagyták ránk: „Lélekben mindig légy készen arra, hogy Krisztus ítélőszéke elé állj, de a dolgaidat úgy intézd, mintha még ezer évig akarnál élni ezen a földön.” Nincs ebben semmi durva pragmatikusság, se az élet iránti közömbös idealizmus. Mindez a lelki tapasztalat bölcsességéből fakad: „élni úgy kell, hogy gondolkodunk, figyelünk mindenre, ami történik, de lelki szemeink mindig Istenre irányítják tekintetünket!”

A büntetés kérdését illetően Pavel Velikanov rámutat: Isten büntetése arról tanúskodik, hogy Istennek nem közömbös az ember. Isten „nagy pedagógus”, aki bölcsen szabja ki a büntetést. Épp ezért a helyesen fogadott büntetés nem keserítheti el az embert, illetve nem lehet elviselhetetlen számára. Ám az Isten által kiszabott büntetés mértéke különbözik az emberi bíróságokétól. „Az isteni büntetés célja nem a meglakoltatás, hanem a jobb belátásra térítés, a kijózanítás és a jobbítás, azoktól a bilincsektől és láncoktól való megszabadítás, amelyek a test börtönéhez láncolják az embert.”Azt, hogy adott esetben melyik eszköz a leghatékonyabb és legcélravezetőbb, maga Isten dönti el. Szent Jeromos mondta ki a paradox igazságot: „A legnagyobb harag az, amikor az Isten nem haragszik többé ránk, amikor bűnözünk”, mert ezzel magunkra hagyott bennünket. Ez a tudat a keresztény aszkétákat is nyomasztotta, ezért panaszkodtak gyakran és a legőszintébben amiatt, ha nem éreztek fájdalmat.

A pénzhez való viszonyulást illetően A. V. Csernyajev tényként szögezi le: a mai világban az emberek többsége elvesztette hitét az élő Istenben, újra az „aranyborjú” vallása uralkodik. Korunkban a pénz lett Isten „dublőre”, az istentelen világban a pénz jelenti a globális kormányzó erőt, „épít és rombol, egyesít és szétválaszt, örömet és bánatot hoz… halálos ellenséggé teszi a legközelebbi rokonokat, megváltoztatja a Föld istenteremtette arculatát, és szemmel láthatóan előidézi a világ végét.” Csernyajev elismeri, hogy a pénz hiánya problémát okoz, de amikor megjelenik, még több gondot idéz elő. Egyszerre teszi úrrá és rabszolgává az embert. A pénz feletti hatalmunk csupán annyira reális, amilyen mértékben érzékeljük a pénz felettünk való hatalmát. Meg kellene értenünk, hogy „minden dolog valódi mércéje nem a lelketlen aranyborjú…, hanem az, aki az Alfa és az Ómega, mindenek Teremtője és a Gondviselője, minden javak igaz kincsestára – az élő Isten.”

A demokráciáról A. Sz. Gyesznyíckij fejti ki gondolatait. Figyelmeztet, hogy a demokrácia könnyen formálissá válhat, s ez valójában a kisebbség diktatúráját jelenti. A mai nyugati világban a keresztényeknek olyan, egy valódi demokráciában természetesnek látszó dolgokért is harcolniuk kell, hogy nyíltan keresztet viselhessenek, vagy hogy karácsonykor ne a „téli ünnepeket”, hanem Krisztus születését ünnepelhessék, még ha ez nem is tetszik mindenkinek. Ebben a harcban a keresztények a valódi demokrácia, a valódi emberi jogok oldalán állnak. Gyesznyickij hangsúlyozza: önmagában ez a fogalom egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden embernek mindig igaza van, és hogy mindenben engedni kellene neki. Azt viszont igen, hogy minden ember érdekes, mindenki véleményének jelentősége van, még akkor is, ha ez a vélemény nem helyes. Erővel ráerőltetni az igazságot senkire sem lehet. A kereszténység erre tanít bennünket: nincs a földön bűntelen ember, de fölösleges emberek sincsenek. Régebbi korokban a kereszténység emlékeztette az önkényuralkodókat arra, hogy mi a hatalom lényege, az arisztokráciát pedig, hogy mit jelent az igazi nemesség. „Ma arra kell emlékeztetni a parlamenteket és elnököket, hogy mennyit ér az emberi akarat, és milyen méltósága van az emberi szabadságnak. A demokrácia csupán eszköz, az igazi cél: a Krisztusban való szabadság” (Kairosz Kiadó, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír