Örökké az Isten jobbján

Az Újszövetséget sokszorosan átjárja a kérdés, hogy ki Jézus. Kérdezik ezt ellenfelei és barátai, azok, akik először találkoznak vele, és azok, akik már régóta ismerik. Jézus földi élete idején, de még az Újszövetség keletkezésének bő fél évszázada alatt is többféle, egymást kiegészítő válasz születik erre a kérdésre, mert mélyül a megértés, a kialakult formák új meg új értelemmel gazdagodnak.

Az Újszövetség első iratai, Pál levelei többnyire az első keresztény közösségek rövid hitvallásait idézik. Az evangéliumok olyan hagyományt foglalnak össze, amely elbeszélésekben mutatja meg, ki Jézus. És van néhány még később keletkezett irat, amelyekben a reflexió, az imádság, a hívek tanúságtétele nagyobb egységbe fogja az Ószövetség addigra mintegy Jézussal együtt újraolvasott tanúságtételét, s talán a hellenista gondolkodásmódot is, vagyis a zsidó hit és a pogány, görög filozófia emlékeit. 

Főként az előbbire, az evangéliumi elbeszélések és az Ószövetség együtt látására példa János evangéliuma. Az utóbbira, a zsidó hitvilág és a hellenista látásmód együttesére a Zsidóknak írt levél.

Ezen iratok szerzői élénk párbeszédet folytattak koruk szellemiségével, s így fogalmazták meg újra és újra, ki Jézus, hogyan érvényesül benne Isten „ittléte”, a „vagyok, aki vagyok” egészen új és döntő módon, minden ember, minden kor, minden kultúra számára. 

Vasárnapi szentleckénket a Zsidóknak írt levélből vesszük. A szöveg ugyan nem „identitásról” beszél, hanem Jézus meghatározó tettéről – ez azonban mélyen összefügg azzal, hogy minek látja őt. Jézus örökre érvényes áldozatot mutat be, mondja, ezért ő új szövetség közvetítője. Ahogy mi fogalmazunk: ő az Újszövetség örök főpapja. A háttér a zsidó (és pogány) tapasztalat a sokféle áldozatról, sokféle papról. Ami most reflektorfénybe kerül, nem más, mint Jézus halála és feltámadása mint átlépés ebből a világból a mennybe, belépés a mennyei szentélybe. Jézus, mint főpap, saját életét, saját vérét áldozta fel. 

A földi világ – és benne bizonyos mértékig Jézus itteni életének számos mozzanata – eltörpül, elveszíti jelentőségét.

A lényeg, hogy Jézus odaér, ahova minden törekszik, ahol immár minden egy: Isten színe elé, Isten jobbjára, az örök dicsőség otthonába. S ahová eljutott, oda megnyitotta az utat a benne hívőknek is.

Fürkésszük-e néha olyan szorgalommal ezt az egészen más világot, hogy oda vágyakozzunk mi is? Vagy megszerettük és megszoktuk annyira a világ mostani ábrázatát, hogy más nem is igen hiányzik? A Zsidóknak írt levél szerzője mintha éppen a vallási cselekmények megszokott ritmusával és annak hiábavalóságával utalna arra, hogy előbb-utóbb mindannyian megérezzük ittlétünk körkörös unalmát. Akkor talán vágyakozni kezdünk egy új világ után. Ha megérezzük az igazi szeretetet, emberek között is, akkor tudunk hinni Isten örök szeretetében és örök életében.

Szerző: Martos Levente Balázs

Magyra Kurír