Örömteli szolgálatban – Komáromi Előd OFM az élettörténetéről és az örömről

– Olyan családból származik, amely példaértékű mások számára is. Egy nagycsaládban mindig adódnak örömök és nehézségek. Hogyan emlékszik vissza ezekre?

– Lehet, hogy az idő múlása miatt, de nem emlékszem gondokra, rossz dolgokra, örömként él bennem minden, ami a családommal kapcsolatos. Meghatároz minket, hogy hová születünk. Én ötödik fiú vagyok. Nincs nővérem, így nem tudom, milyen egy nővér. Van egy húgom, de nincs öcsém. Egy testvérünket még magzat korában elvesztettük, ő már az égben van; számontartjuk őt is. Édesapám, (Komáromi János – a szerk.) hat éve halt meg. A szüleim a hitüket mélyen megélő, vallásgyakorló emberek voltak, édesanyámról (Komáromi Mária – a szerk.) ezt jelen időben is mondhatom. A testvéreim a nagycsaládos mintát viszik tovább: húsz unoka van már, tizenöt fiú és öt lány. Ez nagy öröm.

– A szülei csatlakoztak a ferences világi rendhez. Beleszületett a ferences légkörbe?

– Tízéves már elmúlhattam, amikor a szüleim beléptek a világi rendbe, de öt-hat éves koromtól benne élek a ferences környezetben. Amikor Barsi Balázs atya elkezdte a húsvétot lelkigyakorlatozókkal ünnepelni itt, az esztergomi kollégiumban, mi is jöttünk.

A szüleim azt mondták a papunknak: ha már van öt fiuk, mutatni akarnak nekik hús-vér szerzeteseket. Végül ketten lettünk ferences szerzetesek Jób testvéremmel, aki most Szécsényben plébános.

– Gyerekkorában hogyan teltek a mindennapok?

– A testvéreimmel állandóan beöltöztünk valaminek, történeteket játszottunk el, beleéltük magunkat a legváltozatosabb szerepekbe. Előfordult például, hogy postakocsisok voltunk, és az asztal tetejéről hajtottuk a lovakat. Szerettünk erdőbe menni. Volt, hogy a húgomat beültettük mint királykisasszonyt egy általunk készített sátorba, és mi voltunk a lovagok, akik megvédtük őt a láthatatlan ellenségtől. Egyszer véletlenül meg is sérült szegény, persze miattunk, nem az ellenség miatt.  

– Volt valamilyen közös nagyböjti szokás a családjukban?

– Mindig tartottuk az egyházi ünnepkört és az egyes időszakokhoz tartozó gyakorlatokat. Budapesten laktunk, a Táltos utcai Szent Kereszt-templomba jártunk. A szüleim rengeteg eseményt szerveztek ott, ezekbe mi, gyerekek is bekapcsolódtunk, motorjai tudtunk lenni annak a közösségnek. Ministráltunk, a szkólában énekeltünk. Emlékszem például, ahogyan hamvazószerda előtti vasárnap elbúcsúztattuk az alleluját.

– Hogyan került az esztergomi ferences gimnáziumba?

– Amikor öt-hat évesen ide jártunk Esztergomba a szent három napot ünnepelni, még itt volt a noviciátusház, Balázs atya volt a novíciusmagiszter. Sok novícius volt akkoriban.

Nagy hatást tettek rám a szépen ünnepelt liturgiák és Balázs atya beszédei, még akkor is, ha kölyök voltam, és csak rajzolgattam az előadások alatt.

Amikor nyolcadikban elérkezett az iskolaválasztás ideje, mindenképpen ferences iskolába akartam menni, és egyértelmű volt számomra az is, hogy ide, Esztergomba. Nagyon élveztem a kollégiumot, hamar megbarátkoztam az osztálytársaimmal, hiszen már otthon megszoktam a fiús közeget.

– Milyen örömöket rejtegetett a kollégiumi élet?

– Szerintem ebben az életkorban jót tesz egy fiúnak, ha homogén közegben van. Sokkal bátrabban ki tudja fejezni a véleményét, szabadabban tud gondolkodni az élet nagy kérdéseiről. Tizenöt-tizenhat éves koromban, emlékszem, nekem gátlásaim voltak a lányok társaságában. Volt tapasztalatom erről, hiszen továbbra is jártam az otthoni nyári hittanos táborokba.

Az iskolában a fiúkkal sokat fociztunk, és gyakran mentünk sétálni a Kis-Duna-partra. Egy barátommal fákat úsztattunk le a stégről, néztük, hogy viszi őket az ár. Az a másfél óra mégsem volt teljesen haszontalan, hiszen közben sokat beszélgettünk számunkra izgalmas dolgokról. Gyakran bicikliztünk a hegyekben. A prefektusom – jó értelemben véve – nagy szabadságot adott nekünk, mindig hálával gondolok rá. Volt például, hogy hétvégén néhányan elmentünk sátorozni a környező hegyekbe, csak úgy magunkban. Azért is örülök, hogy megengedte ezt, mert tényleg ártatlan dolog volt, nem éltünk vissza a helyzettel, nem volt bagózás, piálás. Ilyen szempontból teljesen meg lehetett bízni bennünk, bár nem voltunk szentek.

– Hogyan alakult ki Önben a szerzetesi hivatás?

– Már gyerekként volt olyan gondolatom, hogy egyszer talán én is szerzetes leszek. Megragadott a ferences légkör. Kamaszkoromban persze úgy döntöttem, hogy inkább mégsem leszek az, szerelmes érzések töltöttek el. Tizenegyedik osztályos koromban aztán újra erős hívást éreztem a ferences szerzetességre. Majdnem tizennyolc éves voltam, amikor nyáron teljesen egyedül elmentem három napra a Mátrába. Féltem, szidtam magam, hogy minek jöttem ide, s aztán egyszer csak nagy megnyugvás töltött el: nem vagyok egyedül, nincs mitől félnem. Ez meghatározó élményem volt, amit egyértelműen Isten közelségeként éltem meg.

Az atyák, a testvérek életének látványa egyre inkább megerősítette bennem, hogy ez az életforma is egy alternatíva, lehet így élni, és a hívást az érettségi után még határozottabban éreztem. Jelentkeztem a rendbe, és ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy átköltöztem a kollégiumból a noviciátusba, Szécsénybe. Nekem nem volt jelöltévem úgy, ahogyan az most gyakorlat. Az atyák ismertek, azt gondolták: ez a mi kutyánk kölyke. Szeptemberben beöltöztettek, és megkezdődött a noviciátus. Szécsény után két évet töltöttünk Szegeden, utána pedig Pasarétre kerültem, ahol folytattam a teológiai tanulmányaimat. Szegeden tettem örökfogadalmat 2006-ban, Pasaréten szenteltek diakónussá és pappá 2008-ban.

– A testvére, Jób is ferences lett. Ritka, hogy egy családból ketten is ferences szerzetesek és papok lesznek.

– Gyakorlatilag egyszerre léptünk be a rendbe. Ő akkor jelentkezett, amikor én novícius voltam. Négy évet Rómában töltött, egy hivatástisztázó házban. Párhuzamosan haladt az életünk, leveleztünk, de nem győzködtük egymást. Ajánlotta nekem a római házat, hogy megbizonyosodjam arról, tényleg a szerzetesség-e az én utam, de mondtam neki, hogy ezt már eldöntöttem. Jób a harmadik gyerek a családban, én az ötödik, de érdekes, hogy már gyerekkorban is Jóbbal voltam a legjobb kapcsolatban. Megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban mindig két-két testvér között jelentkeznek a feszültségek, az egyes a kettessel, a hármas a négyessel veszekszik, és így tovább. A húgommal sokat játszottam és veszekedtem, de mindig Jób volt az, akivel a legmélyebben tudtam beszélgetni.

– A növendékévei alatt mi jelentett kifejezett erőforrást és örömöt?

– Sokat adott, hogy a renden belül jó barátokra leltem. A két legjobb barátom Kárpátalján született. Egyed testvér Nagyszőlősön szolgál. A bátyját elvitték katonának az ukrán hadseregbe. Aggódunk érte. Legutóbb azt a hírt kaptuk, hogy Bahmutba akarják vinni. Barátként gondolok rá, mert többször nyaraltunk együtt, sítáborokban is voltunk. Van egy kis „bandánk”, a társaság egy része kárpátaljai, a másik része magyarországi; az elmúlt tíz évben sokszor találkoztunk. 

A másik kárpátaljai születésű barátom, Valér a viski cigánytáborban nőtt fel. Nagy gazdagságnak élem meg, hogy én, aki Budapesten születtem, Valér révén bekerülhettem egy cigánytáborba. A növendékéveink elején ugyanis Majnek Antal püspök atya szólt a magiszteremnek, László atyának, hogy milyen jó lenne, ha Valér kimenne cigánymisszióba, és kellene mellé még valaki. Természetesnek éreztem, hogy vele menjek. Azóta is járok ki hozzájuk. A szeretet, amivel – nyilván Valér miatt – fogadtak, teljesen lenyűgözött. Valér anyukája úgy hív engem, hogy „pulyám”. Megtiszteltetésnek veszem, hogy befogadtak. A háború miatt sajnos most szanaszét vannak.

– A Kárpátalján élők számára mit jelent a mindennapokban a mostani háborús helyzet? Állandó félelmet és rettegést? Van számukra Laetare vasárnap, olyan időszak, amikor fellélegezhetnek kicsit?

– A háború kitörése óta háromszor jártam Kárpátalján. Nyáron egy hetet töltöttünk a „bandával” a Dédai-tónál. Öröm volt a találkozás mindannyiunk számára. Néha megemlítettük: az ember el sem hiszi, hogy háború van. November végén, amikor újra ott jártunk, talán ha hat órán át volt áram a nap folyamán, abból is három éjszaka. Örültünk egymásnak. Nem röpködtek fölöttünk bombák, nem éreztük fenyegetve az életünket, de nagyon nyomasztó volt, hogy nincs villany. A háború okozta félelem, a rossz érzések ott vannak az emberekben, de talán némiképp lehet enyhíteni ezeket. A mindennapokban próbálnak nem folyton a háborúra gondolni, és reménykednek abban, hogy megmarad a béke Kárpátalján, mert, hála Istennek, ott béke van.

– Az örökfogadalma és a felszentelése után hogyan alakult az élete?

– 2008-ban itt, az esztergomi gimnáziumban kaptam egy hetedikes osztályt, végigvittem őket. Aztán Budára, a Margit körútra kerültem jelöltmagiszternek és házfőnöknek. Három év után átkerültem Pasarétre, hasonló feladatkörbe. Jób és Valér éppen akkor volt a Margit körúti házban, amikor én, így sokat tudtunk beszélgetni, tartottuk egymásban a lelket, segítettük egymást a mindennapokban.

– A házfőnökség milyen örömökkel jár?

– Mindig nagy közösségben voltam házfőnök, két évig itt, Esztergomban is.

Amit örömnek éltem meg ebben a szolgálatban, az a támogatás, amivel a nálam idősebb rendtársaim viszonyultak hozzám. De a fiatalabbaktól is ezt kaptam.

Volt bennem izgalom, nem is értettem, mit keresek én ebben a feladatban, hiszen akadt olyan rendtársam is, aki korábban a tanárom, a nevelőm volt. Most én legyek az elöljárója?

– És prefektusként mi mindenben talál örömet?

– Szeretek kamaszok között lenni, akkor is, ha ez időnként veszekedéssel jár.

Jó érzés, amikor valaki megtisztel a bizalmával, hozzám fordul a kérdésével. És egyáltalán, jó látni a fejlődést, azt, hogy egy fiú honnan hová jut. A legnagyobb öröm, amikor együtt dolgozhatok olyan emberekkel, akik korábban az én osztályomba jártak.

Atanáz testvér most prefektus: lett egy ferences az egykori osztályomból, most lesz a szentelése. Atanáz mellett az osztályfőnök szintén az osztályomban végzett, ahogyan az egyik segédprefektusunk is. Ők ketten házas emberek, most várják az első gyermeküket. A kollégiumban az együttlakás óriási lehetőség arra, hogy az imádságban, a szentségi életben közösséget alkossunk. Szombat esténként sokan elvégzik a szentgyónásukat. Másnap az ünnepi szentmisére öltönyben jönnek a fiúk, sokan áldoznak. Ezek mind örömök.

– Mennyire érezhetők itt, a kollégiumban a mostani idők félelmei, feszültségei, nehézségei?

– A rezsiköltségek ijesztőek. Az oktatás most a kollégiumban zajlik, hogy ne kelljen fűteni az iskolaépületet. De a hétköznapokban továbbra is békés sziget vagyunk.

Mi, felnőttek, jobban látjuk, ami aggodalomra ad okot, a gyerekek szerencsére alapvetően mindig gyerekek, most is. Segítenek, hogy ne legyen mindennapi téma nálunk a háború és a többi nehézség.

Ők a saját problémáikkal és örömeikkel foglalkoznak. A járvány jobban bezavart az életükbe. A hetedikesek-nyolcadikosok gyakorlatilag végig itt voltak a pandémia idején is, de a felsőbb osztályosokat volt, hogy haza kellett küldeni. A fiúk otthon hallanak a szüleiktől ezt-azt, és mi is sok mindent elmondunk nekik, mert nem baj, ha túllátnak a sokszor csak vélt saját gondjaikon. Van attól nagyobb baj, hogy pattanásos valakinek az arca. Tavasszal menekültként az osztályomba került egy fiú Csapról – így találkoznak a fiatalok a valósággal. A korszellem elmebajait sokkal veszélyesebbnek látom. Az interneten keresztül eléri mindez a fiúkat, a szabályok ellenére is: a hetedikesek, a nyolcadikosok és a kilencedikesek például nem használhatnak okostelefont. Óriási kihívást jelent az online világ a párhuzamos élet devianciáival. A genderideológia is kikerülhetetlen, bár a fiúkban van vele szemben egy jó értelemben vett ellenállás. Bennem mégis ott az aggodalom, hogy előbb-utóbb talán sikerül átmosni az agyukat.

– A Laetare vasárnap mit jelent Önnek?

– Ezen a vasárnapon a liturgia figyelmeztet minket arra, hogy mi nem úgy végzünk bűnbánati gyakorlatot, mintha nem tudnánk, hogy a kereszt után jön a feltámadás. Mi a feltámadás, így végeredményben a saját feltámadásunk ünneplésére készülünk.

– Volt mostanában ilyen felemelő tapasztalata a feltámadásról?

– A közelmúlt egyik öröme volt számomra, hogy elkísérhettem betegségében Halmai Vilmos atyát, aki december 12-én távozott közülünk. Emberhez, szerzeteshez méltó módon tudott meghalni, a saját szobájában. Október 16-án robbant le. A betegsége alatt elfogadta tőlem a gondoskodást, a segítségnyújtást, és ezt megtiszteltetésként éltem meg. A testvérekkel is beszéltünk arról, hogy ez Vilmos atyához méltó, szép halál volt. Így akart meghalni, nem kórházban vagy szociális otthonban. Imádsággal vettük körül.

Fáj a hiánya, de őszinte öröm van bennem, hogy sikerült méltó módon átkísérni az élete utolsó szakaszán.

Ő meggyőzően hitt a feltámadásban. Halottak napja környékén gyakran kérdezgette: „Ha lehetne választani, halállal vagy anélkül mennétek az örök boldogságba?” Mindig azt mondta: „Én tuti a halált választanám, ki nem hagynám ezt az élményt!” Ez bátorító. Maradhatott volna még, nem volt annyira idős, de jól van ez így. A temetésén öregdiáktársunk, Berta Tibor püspök atya azt mondta: „Nem félt elindulni.” Örültem ennek a vigasztaló mondatnak.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. március 19-i számában jelent meg.