Orosz Atanáz püspök Trianonról, az előítéletektől való elszakadásról, korunk kihívásairól

– Néhány nappal ezelőtt újabb három görögkatolikus püspök ereklyéje került rá az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus missziós keresztjére, ami eddig több mint 50 ezer kilométert tett meg, hogy minél több embert elhívjon a jövő szeptemberi világeseményre. Mit jelent a görögkatolikusok számára mindez?

– Romzsa Tódor vértanú ereklyéje már az elsők között kapott helyett a missziós kereszten. A boldoggá avatott püspökünk tisztelete nagyon mély Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, több környékbeli templom és kápolna védőszentje. Boldog Gojdics Pál ereklyéje szintén rákerült már a keresztre. Kilenc éve, püspökké szentelésem idején történt, hogy a mártír bazilita görögkatolikus szerzetes püspök egyik rokonánál, egy idős miskolci hölgynél kiterjedt daganatot diagnosztizáltak az onkológusok. Semmi esélyt nem láttak az orvosok a gyógyulására. Gojdics Pál halálának emléknapján a beteg nő a szent rokon közbenjárását kérte, mert bár ő maga felkészült az átköltözésre, de a fia rossz helyzetben volt és nem akarta őt magára hagyni. A legközelebbi vizsgálatnál a szakorvos csodáról beszélt, eltűnt a daganat. A hölgy azóta is, túl a nyolcvanadik születésnapján lépcsőn jár fel harmadik emeleti lakásába. Ezeknek a püspököknek a személyisége, fényük és árnyékuk, a jelenlétük ma is hatnak ránk. Tavaly ilyenkor Ferenc pápa erdélyi látogatása során Balázsfalván boldoggá avatott hét mártír püspököt. Közülük hármuk ereklyéje került most a Missziós keresztre. Közösségünk rendkívül kötődik a határon túli vértanúknak és püspököknek a tanúságtételéhez is. Számos helyen járt egyházmegyénkben a kereszt, és a hívek mindig nagy várakozással és hálával fogadták.

– Három román nemzetiségű püspök ereklyéjéről van szó. Trianon századik évfordulóján ez egy üzenet, hogy a határok csak fizikai korlátok, valójában a hit összekötheti akár az egymást nyelvét nem értő híveket is?

– Az eltérő nemzetiség egy sajátos korlát is lehet, de csak akkor, ha nem tudunk elszakadni attól a mentalitástól, azoktól az előítéletektől, amelyben felnőttünk. Mi a görögkatolikus egyház vezetésében túlléptünk ezeken.

– Hogyan?

– A román görögkatolikus egyház jelöltjeit a mi papnevelő intézetünk fogadta be. Attól kezdve eltűntek az említett korlátok és egynek érezzük a két nemzetiség egyházát. A második világháború után Romániában, Ukrajnában a kommunista hatalom a szovjet példát követte és felszámolta a görögkatolikus egyházat. Az erőszakos politikájuk elsődleges célpontjai a püspökök voltak. 1948. október 29-re virradóra hét főpásztort tartóztattak le. Kínzásoknak tették ki őket, hogy kikényszerítsék belőlük katolikus hitük megtagadását és kimondassák velük, hogy „önként” csatlakoznak az ortodox egyházhoz. Az őrizetbe vett püspökök azonban nem törtek meg, kitartottak a hitükben és Rómához való hűségükben és ha kellett, a halált választották inkább.

– A három püspök közül Iuliu Hossu aktív szerepet vállalt Erdély Romániához való csatolásában. Ez változtat a megítélésén?

– Ezeknek a püspököknek a mártíriumát tiszteljük. Az életútjukat tanulmányozva mindegyikük életében látjuk azokat a különböző szakaszokat, amelyeket elvezettek egy több évtizedes üldöztetés, kínzatás után a vértanúhalálukig. Az Egyház ez utóbbi alapján ítélte boldognak őket és az nem befolyásolja a tiszteletüket, hogy adott esetben fiatalon milyen szerepet vállaltak egy adott történelmi helyzetben. Vasile Aftenie, Ioan Bălan, Iuliu Hossu valamennyien sokat raboskodtak és szenvedtek a kommunista hatalom börtöneiben. Aftenie püspököt a hírhedt bukaresti Belügyminisztérium alagsorába vitték, ahol válogatott kínzásokkal sem tudták hite megtagadására kényszeríteni. Teste a kínzások hatására megtört, de hűsége soha. Ioan Balan hét évet ült börtönben. Szabadulása után 1955-ben a földalatti egyház megszervezésének egyik fontos szereplője volt, ami miatt egy évvel később ismét őrizetbe vették. Második bebörtönzését már nem élte túl, háromévnyi rabság után – mindvégig tűrve a zaklatásokat, kínzásokat – 1959 nyarán meghalt. Hossu püspök – az említett epizód után 35 évvel – közel öt év rabság után, 1956-ban szabadult és bekapcsolódott a földalatti görögkatolikus egyház felépítésébe. Pár hónappal később ismét elhurcolták és számtalanszor megkínozták, de nem tudták rávenni a Katolikus Egyház megtagadására. VI. Pál pápa a neve nyilvánosságra hozatala nélkül bíborossá kreálta. Amikor a román kommunista hatalom erről tudomást szerzett, felkínálták neki, hogy távozhat Rómába. Hossu püspök azonban elutasította ezt, nem akart elszakadni híveitől.

– A trianoni döntés különösen súlyosan érintette a görögkatolikus egyházat. Száz év távlatából van esély arra, hogy egyfajta megbékélés jöjjön létre nem csak a hívek között, hanem a Kárpát-medencében élő népek között?

– Talán mi, magyar görögkatolikusok éreztük át leginkább, hogy mekkora csapás volt a trianoni békeszerződés: a létszámunk megtizedelődött, a felekezet 91 százaléka az elcsatolt részeken élt. A legnagyobb egyházmegyék, érsekségek az újonnan húzott határok mögött ragadtak. 1920 után a történelmi Magyarország nyolc görögkatolikus egyházmegyéjéből mindössze egy maradt meg: a Hajdúdorogi Egyházmegye, ami maga is elveszítette a parókiáinak felét. A Munkácsi és az Eperjesi Egyházmegye Csehszlovákia, a Gyulafehérvár-Fogaras, Nagyvárad, Lugos és Szamosújvár egyházmegyék Románia, a Kőrösi Egyházmegye pedig Jugoszlávia részévé vált.

Nemcsak az egyéni, családi, hanem az egyházi kapcsolatok szempontjából is mélyen átérezzük azt a veszteséget, amely száz éve ért bennünket. Néhány évtized óta viszont már a megbékélésen dolgozunk és azon, hogy a határok ellenére is elmélyítsük a kapcsolatokat.

– A görögkatolikus közösség számára újabb súlyos trauma volt a második világháború utáni kommunista éra egyházüldözése. Az elnyomás, a rejtőzködés fájdalma közelebb hozta a román, szlovák és egyéb nemzetiségek közösségeit?

– Az elmúlt évtizedek arról szóltak, hogy hidat építsünk egymás felé, mivel minden határon túli görögkatolikus egyház be volt tiltva az egész szocialista-kommunista korszakban, illetve Szlovákiában annak az időszaknak a felében. Ezek a közösségek nemzetiségtől függetlenül tudják, hogy évtizedekkel ezelőtt a hajdúdorogi görögkatolikus püspök tudott először segítő kezet nyújtani az erdélyi, a partiumi, felvidéki, kárpátaljai titkos, vagy a katakombákból éppen előjövő püspököknek. A mi papságunk a szentelés pillanatától fogva a hídépítéssel kapcsolódott össze: hogy a szlovák, román, ruszin görögkatolikusoknak, amennyit csak tudunk, segítsünk ahhoz a feltámadáshoz, amire nekik nagy szükségük volt. Fiatalabb papjaink pedig már a határon túliakkal együtt kapták képzésüket a szemináriumban, ahol életre szóló barátokká is válhattak.

– Ön idén 35. éve végzi ezt a hídépítő szolgálatot is. Értékelte már magában ezt a három és fél évtizedet?

– Visszhangzik bennem mostanában ennek kapcsán hat éve elhunyt, szintén pap édesapám egyik-másik biztató szava. Mielőtt papnak jelentkeztem, figyelmeztetett, hogy a fiatalság kezd kicsúszni a kezéből és nem tudja igazán, hogy a következő generációt benn tudjuk-e tartani a templomokban. Ezekben a drámai helyzetekben, ami az elmúlt két hónapban kialakult, meg kellett tapasztalnom, hogy alig láttam néhány gyermeket a templomban. A veszélyhelyzetet a legtöbb család úgy értelmezte, hogy a gyereknek otthon van a helye, ezért még a templomok újranyitásakor is csak néhányan jöttek el közülük. Ott motoszkál bennem a nagy kérdés, hogy a kötelességük alól felmentett gyermekeket, fiatalokat hogyan lehet újra elhozni a templomba. Ez egy nagyon nagy feladat.

– Megszólítani nehéz őket vagy a megfelelő üzenet megfogalmazása a nagyobb kihívás?

– Háromezer tanítványunk van egyházmegyénk görögkatolikus iskoláiban. Világos, hogy más dolog egy iskolai oktatás keretein belül eljutni hozzájuk és más a templomban találkozni velük. Nyitott kérdés, hogyan sikerül újra a legfontosabbá tenni Istent az életükben. A távoktatás idején a világhálóra csatlakozott diákjaink nemcsak a hitre vezető és a tudományos anyagot kapták meg, hanem olykor azt a szennyet is, ami az interneten keresztül eljuthatott hozzájuk. Ezt a mocskot is ki kell mosnunk az agyukból, a szívükből, a lelkükből. A gyermekvédelem egyik bázisán, Hernádvécsén jártam a közelmúltban, ahol négy lakásotthonunk van. A gyerekek éppen a napsütésben kinn játszottak a szabadban. Két hónap után most találkozhattam ismét velük és láttam az arcukon a fáradtságot, a távoktatás, a bezártság, látogatási tilalom miatti elgyötörtséget. Ezeknek a fiataloknak a lelkét újra meg kell tölteni szép élményekkel és az Isten szeretetével, ami nem könnyű kihívás. Megfelelő üzenetet kell megfelelő módon eljuttatnunk hozzájuk.

Forrás: 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus honlapja

Fotó: Ambrus Marcsi

Magyar Kurír