Oroszlán a gangon – Gondolatok Mácsai István festménye nyomán

Egyszer, nagyon régen már láttam egy kiállításon, és azóta sem tudtam szabadulni tőle; időnként eszembe jut. Oroszlánt leginkább az állatkertben láthat az európai ember. Esetleg természetfilmekben, amint valamelyik afrikai nemzeti parkban éppen elkap egy gazellát. Mácsai képén azonban a hatalmas sörényes egy pesti emeletes bérház folyosóján közeledik felénk, lomhán, vészjóslóan, magabiztosan. Érezhetően szinte reng a kikövezett talaj a lába alatt. Nem sok az esély a menekülésre, nincs mese, szembe kell nézni vele. Az állat tekintete nem vérszomjas, de elszánt, egyszerűen csak jön, megállíthatatlanul. A ház kockaköves folyosója, hupikék fala, spenótzöld üvegezett ajtaja sokak számára ismerős lehet. Hátul látszik a belső udvar, a szemközti ablakok.

Aligha gondolhatnánk arra, hogy a pesti lapály egykori bérházában az állatok királyával találkozunk. Mácsai István ráérzett a XX. századi ember szorongásaira, amelyek a mi századunkban is jelen vannak. A 2005-ben elhunyt festő nem volt pszichológus, de vizuálisan remekül ki tudta fejezni a városi ember magányát, tudatalatti félelmeit. Most, amikor nincs háborús veszedelem a környéken, egy láthatatlan ellenséggel kell szembenéznünk több hónapja, és ez különös aktualitást ad ennek a képnek. Valamikor azért társultak az emberek, és azért költöztek városokba, hogy ne legyenek egyedül. Így biztonságosabbá és némileg olcsóbbá is vált az életük. Csakhogy a változó világban megfordultak a tendenciák. A vírus is könnyebben terjed a sűrűn lakott környezetben, ezért március közepén a városlakók közül sokan a vidéki nyaralójukban kerestek menedéket a megfertőződés elől.

Mácsai képe a hiperrealizmus jegyében született: mintha csak egy fényképet látnánk, az alkotó teljes részletességgel festette meg üzenetét. Az 1960-as évektől kezdve bontakozott ki a fotórealizmus a festészetben, különösen külföldön. A 70-es években főleg Nyugaton élte virágkorát ez az irányzat. Ha jól megnézzük a képet, láthatjuk, hogy összhangban van a tartalmával, hiszen ezzel a módszerrel lehetett a legjobban kifejezésre juttatni a sok mindentől félő, magára maradt ember bizonytalanságát. A végletekig részletező, fotóhűségű kidolgozás bombasztikus erővel hozza közelebb, mintegy felerősíti a kép mondanivalóját.

Az Oroszlán a gangont ritkán lehet látni, talán magántulajdonban van; utoljára a Petőfi Irodalmi Múzeumban állították ki A mi tájaink – Tisztelgés Mándy Iván előtt című tárlaton. A keretezett eredeti kép mellett most megnézhetünk illusztrációként egy másikat is: ugyanezt a festményt csokipapíron.

Az oroszlános csokoládét a múzeum shopjában lehetett megvásároni. Azonnal vettem belőle néhányat az ismerőseimnek. A múzeumi shopot azért is szeretem, mert visszaránt a földre. Nem hagyja elburjánzani a nagy érzelmeket. A mindenféle ajándéktárgyak – a kitűzők, kis tükrök, a nagy magyar költőink villamosbérlet-igazolványaival díszített jegyzetfüzetek – azt sugallják, hogy az élet megy tovább, és a világ nemcsak tragikus, hanem ironikus, humoros is. A szürreális jelenetek, amelyek Mácsai képein gyakran megjelennek, – mint például Bruegel Vadászok a hóban című képének parafrázisa a Szent István körúton –, így válnak igazából népszerűvé. És ez esetben nem az oroszlán fal fel minket, hanem mi esszük meg őt, csoki formájában.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 5-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.