Összepakoltunk, de amíg lehet, maradunk – Befogadóközpont lett a kárpátaljai gyermekotthon

A Ráton működő Szent Mihály Gyermekotthon az alapítása óta eltelt több mint tizenöt év alatt valóban „otthonná vált” az állami ellátásból családi gondozásba idekerült árva gyerekek számára.

FIGYELEM! A cikkben szereplő valamennyi kép a 2017-es látogatásunkkor készült

Annak idején Majnek Antal munkácsi megyéspüspök vetette fel a családotthon alapításának ötletét. Bíró Árpád és felesége, Mária a ráti Szent Mihály-plébánia, illetve a Munkácsi Szent Márton Egyházmegyei Karitász támogatásával örömmel fogtak bele a számukra teljesen ismeretlen feladatba.

2006-ra megépülhetett az első ház, aztán sorra a többi, és felépült egy rehabilitációs központ is, ahol a tetőtérben kialakított szobákban egész Kárpátaljáról fogadják a gyerekeket.

Az orosz–ukrán háború kitörésének (2022. február 24.) másnapján új kihívásokkal kellett szembenéznie az otthon vezetőinek és lakóinak. Megérkeztek az első menekültek, felnőttek, gyerekek egyaránt – emlékezik Mária az alig két héttel ezelőtt történtekre.

Az első nap négyen jöttek, s azóta folyamatosan érkeznek, a központi házunk mostanra megtelt, a vendégszobáink is.

A rehabilitációs központban a foglalkoztatót teleraktuk ágyakkal, matracokkal. Mindenkit befogadunk, aki nálunk jelentkezik, vagy akit hozzánk irányítanak, felnőttet, gyereket egyaránt, mindegy, hogy ki milyen nyelvet beszél.

Jönnek ukrán menekültek Kijevből, sőt Harkivból is; a minap egy anyuka és kisfia érkezett a nagymamával együtt, ők csak oroszul beszélnek. Az a feladatunk, hogy hogy befogadjuk és ellássuk őket.

Ma éppen egy egyhetes kisbabát hoznak ide; az igazgatói szobát berendeztük babaváró szobának.”

Jelenleg (március 8-án – a szerk.) huszonnégy menekült lakik az otthonban.

„A gyerekek hála Istennek jól vannak, a családotthonokban élő huszonöt gyermekkel jókat játszanak az udvaron kialakított játszótéren – mondja Mária.  – A felnőttek azonban – érthető módon – nagyon nehezen viselik a menekültsorsot. Igaz, sok adományt kapunk Magyarországról, így gondoskodni tudunk az ellátásukról, de amikor átadjuk nekik azt, amire éppen szükségük van, sírva veszik el... Nehéz pillanatok ezek,

a menekültek ilyenkor elmondják, hogy bizony ők nem szegény emberek, s most még sincs szinte semmijük.

Legtöbbjük pénz nélkül indult el otthonról, az óvóhelyekről, a pincékből, s csak azt hozták, ami a legszükségesebb, arra koncentráltak, hogy a papírjaik náluk legyenek.”

S mik a terveik, indulnak tovább, vagy maradnának? – kérdezem Máriát.

„Volt itt egy anyuka a lányaival, ők tegnapelőtt elindultak Csehországba egy ismerősükhöz. A többiek azonban arra várnak, hogy hazatérhessenek, nem akarnak külföldre menni.”

A gyermekotthonban felkészültek arra is, ha romlana a helyzet, s mégis el kellene menni innen. „Amikor február 24-én reggel összegyűltünk, s arról tanakodtunk, hogy mi is pakolunk, s megyünk, akkor Majnek Antal püspök atya helyretette a gondolatainkat, és azt javasolta, egyelőre jobb lenne inkább maradni.

Ugyanakkor minden család összepakolt már, készen állunk arra, hogy ha életveszélyben lennénk, tudjunk indulni, de addig még itt szeretnénk maradni.

Be kell fogadnunk azt, aki érkezik és segítséget kér, ez a fő feladatunk most”

– szögezi le Mária. 

Az egész községben nagyon sok menekült talált helyet, a református egyház ráti intézményeiben is biztosítanak szállást a számukra, az óvodában telt ház van, s az iskolaépületbe is várják a menekülteket.

Mi adhat reményt ebben a helyzetben?

„Elsősorban az ima – válaszol Mária. – Majnek Antal püspök atya nyugdíjazása után ideköltözött Rátra, mindennap misézik délelőtt kilenc órakor a gyermekotthon kápolnájában, délután háromkor pedig az irgalmasság rózsafüzérét imádkozzuk – elsősorban a békéért. Nagyon nagy szükség van most ezekre az imákra, az itt lakó családoknak is lelki megerősítést ad.

A kis kápolnánkba sokan eljönnek a misére, ukránok is, akik egyébként a helyi görögkatolikus templomba, az ukrán misére járnak;

igaz, ők nem értik a szertartás nyelvét, de azt mondják, ez nem számít, mindenki a maga nyelvén imádkozik.

A menekülteket szeretettel fogadjuk, próbáljuk megadni nekik azt, amire szükségük van, ennyit tudunk tenni értük: befogadjuk és ellátjuk őket.”

Arra a kérdésemre, hogy hogyan tudnánk most segíteni, Mária majdnem elsírja magát:

Elsősorban imával, mert arra most nagy szükségünk van, azért, hogy lelkileg erősek maradjunk, hogy ép ésszel kibírjuk ezt a helyzetet...”

Támogatást a Majnek Antal püspök által alapított Kárpátalja Hitéletéért Alapítványhoz lehet küldeni, a közlemény rovatba írva: Szent Mihály Gyermekotthon, Rát.

„Ha valaki úgy gondolja, hogy így segít, akkor ezen az úton eljut hozzánk a pénz. Amikor valamit nem tudunk biztosítani a menekültek számára az adományokból, azt ezen a pénzen megvesszük nekik” – teszi hozzá Mária, és amikor megkérdezem, el tudnak-e látni ennyi embert, at válaszolja: „Egyelőre igen, kapunk adományokat Magyarországról, persze nem tudom, hogyan lesz tovább...”

Imádkozunk a békéért és Önökért – mondom Máriának. S ő elgondolkodva válaszol: „Mindig is tudtuk, hogy fontos a béke, de csak most érezzük igazán, hogy milyen nagy érték.

Minden segítséget köszönünk, csak ámulunk és bámulunk, hogy mire képes Magyarország; most különösen is büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk.

Isten áldja mindannyiukat!”

Szerző: Körössy László

Fotó: Merényi Zita (a képek 2017-ben készültek)

Magyar Kurír