Összetartozás túl a pálinkán és a kürtőskalácson – Gondolatok Trianon tükrében

Az új évben számtalan cikk jelent meg arról, hogy mi és hogyan történhetett volna másképpen, illetve mi is történt tulajdonképpen, amikor száz évvel ezelőtt bekövetkezett az a súlyos következményekkel járó történelmi esemény, amelyet egyszerűen csak egy palota nevével illetünk: Trianon. S hogy mit jelent az életemben ez nekem, aki Nagyváradon születtem? Nagyon sokáig nem éreztem, nem értettem, miről is van szó valójában. Amikor cseperedni kezdtem, a 80-as években, akkor ért az első pofon. Szó szerint. Valamikor tavasszal hazafelé zötykölődtem az osztálytársammal a villamoson: beszélgettünk, kacagtunk – gyerekek voltunk. És akkor hirtelen elcsattant egy nagy pofon, amit – ahogyan akkoriban mondtam – egy bácsitól kaptam. Az ütés akkora volt, hogy lerepült tőle a szemüvegem. Az illető rám kiabált, hogy bozgor (hontalan) vagyok, és azt kérte számon rajtam, hogy miért beszélek Romániában magyarul. A társam ijedtében elszaladt, majd a villamos nem sokkal később beért a megállóba, ahol magam is lepattantam róla, és a rossz élménytől lefagyva bandukoltam haza. Nem értettem, miért ütött meg az az ember, hiszen otthon, a templomban, az iskolában magyarul beszéltünk, sőt az utcán meg a villamoson is, és ha a boltban vagy az utcai focizás közben románul kellett megszólalni, az sem jelentett gondot.

Ezután úgy alakult az életem, hogy egyetlen dolgot akartam igazán: Magyarországon élni. A hőn áhított pillanat akkor jött el, amikor átléptem az esztergomi ferences gimnázium küszöbét. Nehéz volna szavakba öntenem, mit gondoltam akkor. Talán nem is gondoltam semmit, csak éreztem: nagyon örültem. Harmadikos koromban aztán az étkezőben szemben ült velem egy pasaréti diák, aki a Fradi egyik legnagyobb szurkolójának tartotta magát. Többször is a fejemhez vágta, hogy oláh (román) vagyok, takarodjak haza. Ott sírtam, ahol senki nem látott… Habár pofont most nem kaptam, ez jobban fájt annál.

Az egyetem elvégzése után a máltai szeretetszolgálatnál helyezkedtem el. A külföldi állampolgárként akkoriban nem egykönnyen megszerezhető munkavállalási engedély kézhezvétele után – amelyet hosszú és nem sok eséllyel kecsegtető, de annál megalázóbb procedúra előzött meg, melynek során az egészségügyi vizsgálat alkalmával például még azt is megállapították, hogy nem vagyok leprás – végre úgy éreztem, felhőtlen élet vár rám. Mivel azonban a munkatársaim általában nem ismerték a státuszomat, több olyan beszélgetésbe is belecsöppentem, amelyek során kifejezetten nemzeti érzelműnek tartott közegből származó emberek is meglepetést, sőt fájdalmat okoztak a véleményükkel. A kettős állampolgárság kérdéséről kiírt népszavazással kapcsolatban ért a hidegzuhany. A beszélgetőtársaim közül többen hevesen képviselték azt az álláspontjukat, hogy ők szeretik a székelyeket, a kárpátaljai és az erdélyi magyarokat, de ne jöjjenek ide elvenni a munkájukat. Egy kritikus ponton aztán nem bírtam tovább, és elmondtam, hogy személy szerint engem is érint, amiről beszélnek. Azt hiszem, számomra ez volt a legnagyobb pofon ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

Alapvetően a fejekben és a szívekben kell tudnunk rendet rakni. Sokatmondó már a határon túli kifejezés is. Amikor 1989–90-ben megszűntek a határok, és mindenki szabadon jöhetett-mehetett, mi – szellemi értelemben – konzerváltuk sőt, minden korábbinál átjárhatatlanabbá tettük azokat. Mert elkezdtük megkülönböztetni a magyart és a határon túli magyart… Ez az alapvetően skizofrén különbségtétel sok mindent megmagyaráz, amire az emberi gyengeségeink csak rásegítettek. Minderre a magyar állampolgárság megadása sem jelent gyógyírt.

Bárhol születtünk is, jó volna egyszerűen magyarként tekinteni egymásra. Jelzők nélkül. Nincs elsőrendű és másodrendű magyar, nincs anyaországi és határon túli… Sem itthon, sem pedig másutt nem volna szabad kijelenteni, hogy csak az a magyar, aki… Jó volna értékként tekinteni a nemzeti hovatartozásunkra, különösen pedig egymásra. Nem kirekeszteni belőle másokat, s ami a legfontosabb: nem a másikkal szemben meghatározni az identitásunkat. Jó volna, ha például Erdélyre és a Székelyföldre nem valamiféle skanzenként néznénk, és nem csak a kétségtelenül finom pálinka meg a kürtőskalács határozná meg a hozzájuk kötődő élményeinket, kapcsolatainkat. Jó volna, ha az itthon élők az ott élőkre azonos értékű emberekként, magyarokként tekintenének, és ha – például Székelyföldön járva – nem várnák el, hogy különféle előnyöket élvezhessenek, kedvezményeket kapjanak, és alacsonyabb áron juthassanak hozzá a minőségi vendéglátáshoz, mint itthon.

Mert ha esik az eső, ott is, itthon is sár keletkezik (igaz, idehaza talán kevesebb, mert több a szilárd burkolatú, köves út, és talán a szívünk is kérgesebb). Ha pedig süt a nap, itt is, ott is hasonlóan gyorsan szárad fel minden… Még a könnycsepp is.

Idén, amikor Trianonra emlékezünk, legyünk jelen, és figyeljünk egymásra, ne csak az érzelmek szintjén. Habár egynek és oszthatatlannak, közösnek véljük a sorsunkat, az azóta eltelt közel egy évszázad már más pályára állította a történelmünket. Tanuljunk egymástól. Fejezzük ki az összetartozásunkat azzal, hogy együtt imádkozunk, hogy közösek az ünnepeink és a hétköznapjaink is. Ezért is hirdettük meg, hogy február 22-én vegyünk részt együtt a gyulafehérvári püspökszentelésen, az erdélyi magyar katolikusok ünnepén. 

Jó látni a Nemzetköz Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való felkészülés jegyében a Kárpát-medencét bejáró keresztet, amelyben jól megférnek egymás mellett a magyar és a más nemzetiségű vértanúk ereklyéi. Mert bár az élet sokszor messzire sodorta őket, amikor tanúságot kellett tenni Krisztusról, amikor fel kellett mutatni egymás és az Úr iránt azt a szeretetet, amely elmegy a végsőkig és az életét is odaadja, mindannyian meghozták a maguk áldozatát.

Hetente elhaladok a Parlament előtt, és a biciklin ülve látom, hogy egy nagy gödröt ástak az épület előtt. A kihelyezett feliratok alapján egy Trianon-emlékművet állítanak fel itt. Nem tudom milyen lesz. Azt viszont tudom, hogy az alapnak szánt mély gödörbe jó volna minden fájdalmas emlékünket beledobálni, betemetni, s aztán egymás kezét fogva, valódi testvérekként elindulni előre nézve. Jó volna közelebb lépni Istenhez és egymáshoz, testvérekként, ahogyan azt a Jóisten megálmodta, s valóban azért élni itt, e világban, hogy valahol magyarként is otthon legyünk benne, bárhol is éljünk a Kárpát-medencében vagy azon is túl. És jó volna, ha nem feledkeznénk meg arról, hogy van elég hely az atyai házban is, ahová a meghívásunk szól. Egy napon beteljesedhet majd az otthonélményünk, átnyúlhat téren és időn, s immár örökre valósággá válhat az összetartozásunk.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. január 19. lapszámában jelent meg.