Őszinte híve: + Albino Luciani – Levelek neves személyiségekhez

A levelekben a megszólított személyek alkotásai, életük főbb eseményei kapcsán felvet különböző teológiai, erkölcsi, közéleti kérdéseket. Albino Luciani hol komoly, hol derűs hangnemben fejti ki gondolatait, írja le érzéseit.

Dávid királyhoz intézett levelében a velencei pátriárka, utalva arra, hogy Dávidnak rengeteg viszontagsággal kellett szembenéznie élete során, figyelmeztet: minden gondolatunkat és cselekedetünket át kell járnia az Isten iránti bizalomnak. „Ha jól meggondoljuk, életünknek két főszereplője van. Isten és mi magunk. E kettőt szemlélve Istenben mindig a jóságot, magunkban pedig a nyomorúságot látjuk. Látjuk az Isten jóságát, amely lehajol nyomorúságunkhoz és nyomorúságunkat, amely Isten jóságának tárgya lesz.” Dávid zsoltáraiból pedig az derül ki, hogy életének legnyomorúságosabb pillanataiban is feltétel nélkül bízott az Úr irgalmában. Albino Luciani összekapcsolja az alázatosságot az Istenre hagyatkozással, hangsúlyozva: „Jónak lenni nagy és csodálatos dolog, de nehéz és fáradságos. A léleknek nem szabad túl nagy dolgokat hajszolnia, ehhez alázatosságra van szükség, de Istenre kell hagyatkoznia, hogy ne aggódjék a nehézségek miatt.” A keresztény alázat pedig „nem kishitűségre vezet, hanem örvendező bátorságra, reményteljes munkára és Isten iránti odaadásra.”

Az itáliai és a világirodalom egyik legnagyobb költője, Petrarca kapcsán a levélíró azt emeli ki, hogy a poéta tisztában volt zsenialitásával, ékesszólásával, műveltségével és testi kiválóságával, s gyakran tett szemrehányást magának, hogy „dicsőségre, kényelemre, gazdagságra szomjazik, és túl gyakran nem áll ellen a kicsapongásnak.” Ám Petrarca sohasem veszítette el alapvető hitét, hogy „Isten meg tud menteni… minden gyengeségem ellenére. Isten irgalma elűzi a félelmet, és sok problémát megold.”

A Faust-monda első feldolgozójához, az angol drámaíróhoz, Christopher Marlowe-hoz írott levélben a velencei pátriárka Baudelaire-rel együtt vallja, hogy „az ördög legjobb csele az, hogy elhiteti az emberekkel, ő nem is létezik.” A gonosz, „a történelem főszereplője, megpróbál inkognitóban maradni a világban, megengedi, hogy az emberek tagadják létét, és így izgatja őket Isten ellen. Ez már részben sikerült is neki.” Luciani emlékeztet rá, hogy amikor VI. Pál pápa figyelmeztetett, az ördög nemcsak úgy létezik, mint a gonoszság általában, de úgy is, mint gonosz személy, bár láthatatlan, mégis nagyon aktív, amikor arról van szó, hogy az embereknek ártson, többen úgy nyilatkoztak, hogy lehetetlen komolyan venni a pápát. Pedig a témában mértékadó Biblia sokszor beszél démonokról, gonosz és tisztátalan lelkekről, kísértőkről, akik megpróbálnak szembeszállni Isten országának eljövetelével, megkísértik az embert, ahogy az Jézussal is történt a pusztában. „Szent János szerint Jézus szenvedése egyetlen küzdelem az ördög ellen”, az Apostolok Cselekedeteiben pedig az apostolok folytatják a harcot Isten országa és az ördög között, és ez a harc végigkíséri a világtörténelmet, még ha vannak is, akik ezt konokul tagadják. 

Lisieux-i Szent Terézzel kapcsolatban Albino Luciani az Isten és embertársai iránti feltétlen és odaadó szeretetet emeli ki, amely méltó volt Istenhez. „Segíteni, ahogyan csak tudunk, nem mérgelődni, nyugodtnak és barátságosnak maradni, amennyire csak tudunk… Ilyennek kell lennie a mi szeretetünknek is: lángnak, amelyet táplál mindaz, ami bennünk nagy és szép, és amely elutasít minden bennünk ébredő követelődzést, győzelemnek, amely szárnyain hord, és ajándékként Isten lábai elé helyez bennünket.” A szeretet lényege pedig az, hogy Krisztus arcát keressük felebarátunk arcában, „ez az egyedüli ismertetőjele annak, hogy minden bizonnyal komolyan szeretünk minden embert, és úrrá leszünk minden ellenszenven, minden ideológián, és az emberekkel szemben nem csupán barátságosan viselkedünk.”

A francia költőhöz, Charles Péguy-hoz írt levélben a püspök Isten végtelen kegyelméről ír, figyelmeztetve, hogy óriási hibát követnek el azok, akik nem reménykednek. Júdás „szörnyű ostobaságot” követett el, amikor Jézust elárulta harminc ezüstpénzért, ám még ennél is nagyobb ostobaság volt azt gondolnia, bűne túl nagy ahhoz, hogy bocsánatot nyerjen, és ezért az öngyilkosságot választotta. Luciani leszögezi: „Semmiféle bűn nem túl nagy. Bármilyen nagy is a gonoszság, a végtelen irgalom mindig eltörölheti. Sohasem túl késő: Isten a tékozló fiú apja; észrevesz minket, amikor még messze távol vagyunk tőle, erőt vesz rajta a megindultság, elénk fut, átölel és megcsókol. Nem szabad egy esetleges rossz múlt miatt megrettennünk. A múlt hibái jóvá válnak a jelenben, ha arra késztetnek, hogy keressük a megjavulásunkra szolgáló gyógyszert. A hibák kinccsé válnak, ha Istennek ajánljuk őket, mert Isten örül, ha bocsánatát kérjük.”

Johann Wilhelm Goethéhez írt levelében a főpásztor irodalmi és művészeti kérdésekben fejti ki gondolatait, azt vizsgálva, hogyan kell a rosszat ábrázolni. Természetesnek veszi, hogy az alkotó bemutathatja a rosszat, de úgy, hogy az ember azt mint kerülendőt ismerje meg. Nem szabad azonban szépítenie, pláne arra csábítania, hogy a művét befogadók kedvet kapjanak a rosszhoz, és elkezdjék utánozni a mindennapokban. Példaként említi, hogy Szophoklész Oidipusz királyában a vérfertőzés a központi téma, ám „ezt annyira irgalmatlanul világos szavakkal írja le, hogy a bűntől való iszonyodás a darab elejétől a végéig nyilvánvaló. A bűnösök büntetése is olyan félelmetes, hogy a dráma végén az olvasó bizonyosan nem a vérfertőzésért, hanem valami egészen másért fog lelkesedni.” Ez a megközelítés azonban nem mindig érvényesül a modern alkotók műveiben. Luciani Goethe tévedésének nevezi, hogy azt gondolta: ha az értelmes ember a kultúra segítségével egyre magasabbra emelkedik, „akkor Isten őt lassanként szinte fölszívja, így kapcsolatba kerül Istennel és ezután már a maga ura lehet.” Ám a fölemelkedés „csak az Ő segítségével és törvényeinek figyelembevételével lehetséges. Isten törvényei mindenkire kötelezők, nagyokra és kicsikre, Önre, nagy költőre, a művészekre…, ránk, az utca egyszerű emberére, akik nem vagyunk annyira tehetségesek. Ebben a tekintetben azonban Isten szemében mindannyian egyformák vagyunk.”

Az utolsó levelet Albino Luciani Jézus Krisztushoz írta, „remegő kézzel”, mélységes alázattal: „Keresztre feszítettek, és te ezt arra használtad, hogy kitárd a karod, és magadhoz vonzd az embereket. Ki tudná megszámolni, hány ember talált menedéket a Te keresztednél.”

Albino Luciani, a későbbi I. János Pál levelei csaknem negyven esztendeje íródtak, de semmit nem veszítettek időszerűségükből, hiszen az élet alapkérdésére keresi a választ, milyen az embernek Istenhez való viszonya, amelynek minősége meghatározza felebarátainkhoz fűződő kapcsolatainkat is. Luciani leveleiből kiragyog a kétezer éve élő reménység, hogy a keresztre feszített és harmadnapon feltámadt Jézus Krisztus minden korban – így természetesen napjainkban is – áldón kitárja kezét, s velünk van mindennap, a világ végéig, ahogy azt mennybemenetele előtt megígérte tanítványainak (Mt 28,20). (Kairosz Kiadó, 2008)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír