Ott volt velünk a Szentlélek – Beszélgetés Szikora Robival, a NEK hírnökével

– Ön mint a NEK legelső és kezdetben egyetlen hírnöke, hogyan emlékezik vissza a kongresszusra?

– Valóban én voltam az első hírnök, de miután kiderült, hogy az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszuson tizenkét hírnök volt, a tizenkét apostol mintájára, így lett most is. A közelmúltban Erdő Péter bíboros összehívta mindazokat – minket is –, akik dolgoztak a kongresszus sikeréért. Nagyon közvetlen, derűs beszélgetés volt. Zsuffa Tünde, a NEK sajtófőnöke vezette. Érdekes adatok hangzottak el: hány kilométert gyalogoltak az önkéntesek, hány liter víz fogyott el, hány kilométer kordont építettek, mekkora színpadokat állítottak fel. Nagyon-nagyon jól sikerült a kongresszus, a nemzetközi visszhang szerint is. A Vatikán pedig rendkívül pozitívan reagált. Halkan mondom, de csak nagyon kevesen gondolták volna, hogy egy ilyen hatalmas horderejű eseményt Magyarországon ennyire flottul meg lehet csinálni. Sikerült. Az pedig különleges öröm volt, hogy Ferenc pápa eljött közénk, és ilyen szépen beszélt velünk. Ami bennem inkább cseng, az az, hogy mivel én voltam a legelső hírnök, a szervezők rám bízták, hogy mikor akarok fellépni: a pápai zárómise vagy a nyitómise előtti kulturális programon, és én az utóbbit választottam. Nem volt ez egy könnyű feladat egyébként… Ott ugyanis nem popsztár voltál, hanem egy szereplő a sok közül, és akkor léptél fel, amikor még csak gyülekezett a közönség. Ettől függetlenül annyian néztek, mint még soha az eddigi fellépéseim során. Az EWTN tévécsatorna végig közvetítette a kongresszust sok-sok országban, és az adatok szerint egymilliárd ember követte világszerte a nyitómisét és a felvezető programokat. Életem legnagyobb szerepe volt ez, csak akkor ezt még nem tudtam.

– Most, egy hónap elteltével milyen érzések töltik el?

– A kongresszus előtt mi, hírnökök városról városra, tanyáról tanyára jártunk, hogy hirdessük az örömhírt. Iszonyatos feszültség dolgozott bennünk, a tudásunk legjavát adtuk, de nem tudhattuk, mi jön ki ebből, mert ilyet még soha nem csináltunk. Ma már elsősorban nyugodtság van bennünk, és boldogság. Most szedem össze én is a képeket, amiket készítettünk a világeseményen. Szeretnék mindent szépen dokumentálni. Átéltem egy csodálatos pillanatot: a fellépésem után én is lementem a közönséghez, és az első sorokból a feleségemmel együtt néztük a nyitóünnepséget. Fölnéztünk az égre…, még soha nem láttunk ilyen tiszta, kék égboltot bárányfelhőkkel. Majd a Műcsarnok felől megjelent egy fehér galamb, és szépen röpködött felettünk… Szinte egy helyben. Így történt, valóban így történt… ez nem a celebvilág, hogy nagyot mondjak.

Ott volt velünk a Szentlélek.

– A hétköznapok gondjai, bosszúságai mennyire homályosítják el azt a hatalmas lelki élményt, amit folyamatosan átéltünk a kongresszus idején?

– Sasokká váltunk. Erőre kaptunk, és magasra szálltunk… A magasban pedig minden eltörpül alattad, minden kisebb lesz, a gondok, bosszúságok is. Nem lesz olyan fontos semmi. A gondolatok is kitisztulnak, és minden a helyére kerül. Lehet, hogy a következő években, amikor ez a csoda elcsitul a szívedben, vagy a fényét veszti egy kicsikét – de tényleg csak egy kicsikét –, akkor elképzelhető, hogy másképpen látsz, de most abból töltekezem, amit átéltem. Egész Európa láthatta, hogy van egy keresztény ország a kontinensen, és az Magyarország, ami mindig is védőbástyája volt a kereszténységnek. Utána lehet nézni, hogy amikor bejöttek a törökök, miként viselkedtünk mi, és hogyan a többi ország. Nem mi adtuk el a középkorban a törököknek a legújabb fegyvereket, hanem a franciák. Most azért imádkozom, és a társaim is, hogy

legyen gyümölcse ennek a csodálatos hétnek.

Ez az ültetés időszaka volt, láttuk, hogy a fa kinő, most várjuk a gyümölcsöket, nemcsak hazánkban, hanem Európa-szerte is.

– Amikor legutóbb, másfél évvel ezelőtt, a világjárvány hajnalán beszélgettünk, Ön azt mondta: a megtérésért mindennap meg kell küzdenünk. Hogyan érzi ezt most, egy hónappal a NEK után?

– Ez továbbra is így van. Pál apostol fogalmazza meg a Korintusiakhoz írt második levelében: „Ez a hitünk pedig cserépedényben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (4,7). Ha elbizakodottá válunk, bármikor összetörhet a hitünk.

Óvatosan kell bánni a cserépedénnyel,

de mi van, ha letesszük valahová? Az élet zajlik közben, és a cserépedény bármikor feldőlhet, és összetörhet, ha nem is véglegesen, de kifolyik belőle az ember hite. Imádkoznunk kell külön a Szentlélekhez, hogy a lelkünk ereje megmaradjon, történjék bármi is, még akkor is, ha tragédia éri az embert. Addig kell megerősödnünk hitben, míg béke van, hogy ha bevág a mennykő, erősek tudjunk maradni benne. Ne kapkodjunk ilyenkor, hanem szólítsuk meg az Urat: „Baj van, most különösen nagy szükségem van a segítségedre, erődre.” És biztos, hogy az Úr nem hagy magunkra.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír