Otthonkeresésünk – Főszerkesztői újévi köszöntő

Egész életünket meghatározza az otthonkeresés. Már csecsemőként is az ad biztonságot, hogy egy állandó helyen élünk, ahol napi rutin vesz körül bennünket, fürdetés, etetés, villanyoltás, ahol egy szerető édesanya és édesapa hangja, ölelése jelenti számunkra a mindent. Aztán ahogy cseperedünk és tudatunk nyiladozik, egyre inkább kezdünk más emberekhez és dolgokhoz is ragaszkodni, hogy a már kialakult biztonságérzetünk tovább erősödjön, személyiségünk fejlődjön. Az óvodában, majd később az iskolában, sőt a plébániai hittanórán is egyre inkább otthon érezzük magunkat, közösségi lényünk ezáltal tud kibontakozni, fejlődni. Gimnáziumi éveink alatt már igazi barátságok köttetnek, amelyek egész életünkben elkísérnek minket.

Az intézmény pedig, ahol fiatal éveinket töltöttük, s ami ellen olykor talán lázadoztunk, az évtizedek múlásával alma materré szelídül bennünk, és mindarra, amit ott kaptunk, paradicsomi állapotként tekintünk vissza, holott ez talán csak részben volt igaz.

Szülőhelyünk, városunk, tágabb környezetünk is az otthon állandóságát mélyíti a szívünkben. Az idő múlása nagy magasságokba emeli életünkben a települést, földrajzi-néprajzi tájegységet, amire hazánkként tekintünk, különösen, ha valamiért el kell szakadnunk tőle. S ha emberi kapcsolatok kötődnek mindezekhez, igazi otthonérzésünk lehet. Végeredményként egyet tudunk érteni Tamás Áronnal: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Ám mintha feloldhatatlan ellentétben állna ezzel a Szentírás szava, különösen Szent Pál levelei, melyekben az apostol olyan otthonról beszél, ami nem e világban van. Hiszen amikor földi sátrunk összeomlik, Istentől kapunk nem kézzel épített hajlékot (vö. 2Kor 5).

De akkor hol is az otthonunk?

Talán a kettő között, félúton, ahogyan azt a nagy görög gondolkodók tartották. Hiszen ha már-már a birtoklás illúzióját keltő otthonérzés alakul is ki bennünk, rá kell jönnünk, hogy a legjobb emberi kapcsolataink, a szülővárosunkhoz, alma materünkhöz kötődő legszebb élményeink is töredékesek. Rokonainktól, barátainktól hosszú évtizedek után a földi létben elköszönünk, az osztálytalálkozókon lassan-lassan kiürülnek a padsorok, a város utcáin is egyre nehezebben sétálunk már, és életünkben mindinkább a múlt, a jótékony emlékezés veszi át a legfőbb helyet.

Ha úgy keressük, építjük a földi otthont, hogy tudjuk, az igazi az Isten oldalán, szívében vár ránk, akkor nem tévesztjük el a célt.

De, véleményem szerint, igazából csak akkor tudunk otthonra lelni Isten országában, ha földi életünkben folyamatosan otthont keresünk és építünk minden kapcsolatunkban, bármely életállapotunkban. És amikor megtapasztaljuk mindezek tökéletlenségét itt, e földi létben, akkor érezhetünk rá végességükre a Jóisten tervében. Ha mindezt barátok, emberi kapcsolatok hálójában, plébániai közösségekben tesszük, azáltal gyarapodunk, s a téren és időn túli valóságba nyúló tapasztalásunk lehet. Ezért

2025-ben is úgy legyünk otthonkeresők, hogy egymáshoz és Istenhez is közelebb lépve éljük életünket, bizalmunkat pedig a szerető Jóistenbe vessük.

Kölcsey sorait ilyen személyes magasságokba emelve hassunk, alkossunk, gyarapítsunk, s akkor biztosak lehetünk benne, hogy a haza fényre derül, és jó úton haladunk örök otthonunk felé is.

Istentől megáldott új évet kívánok miden kedves Olvasónknak!

Fotó: Vatican Media (a Szent Péter-bazilika szent kapujának a megnyitásakor, az öt kontinensról érkező zarándokok áthaladnak a kapun)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 5-i számában olvasható.