Óvnunk kell a lelki immunrendszerünket – Interjú Martos Levente Balázs püspökkel

– Felmerül azért a kérdés, amikor másokkal beszélgetünk vagy másoknak segítünk, akár papként, akár laikusként, – hiszen az Egyházban sokan dolgoznak és segítenek, és ilyen módon a pasztorációnak a részesei, – hogy hogyan járok el helyesen: vajon akkor, ha a másik problémájára annyira rezonálok, hogy akár „bele is halok”? Teljes önátadásával vajon ezt adta nekünk példaként Krisztus? Van valamiféle útmutatás a Szentírásban arra, hogy a krisztusi embernek milyen módon kell érzékenynek lennie a másikra, a másik nehézségeire?

– A keresztény hagyományban létezik a vértanúság fogalma – ezt hozom ide, bármennyire is furcsának tűnik a párhuzam. És tudjuk jól, hogy a keresztény hagyomány nagyon fontosnak tartotta azt, tudjuk, hogy a vértanúságot az ember nem választja, hanem kapja, s azt is, hogy aki túlságosan kacsingat egy ilyen végső önáltatás irányába, az a végén könnyen bajba kerül – „a sátán kelepcéjébe”, ahogyan a Timóteusnak írt levélben olvassuk. Vagyis egy olyan fajta önáltatást, amelyikben az ember felemészti saját magát mások szolgálatában, azt a keresztény hagyomány nagyon szépnek találja, ugyanakkor végső ajándéknak értelmezi. Egy hosszú és bölcsen kimért, az Isten lelke és az ember lelke között titokzatosan alakított folyamat végpontjaként.

Nekem a főparancsolat jut eszembe, amelyet Jézus úgy mondott: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Nagyon gyakran ismételjük az aranyszabályt, mely szerint: „úgy cselekedj mással, ahogyan szeretnéd, hogy veled cselekedjenek”. Ez a viszony hasonlít a teremtett világgal való kapcsolatunkhoz: nemcsak használni akarjuk, hanem vigyázni is szeretnénk rá. Szeretnénk továbbadni úgy, hogy az még lehetséges és szép otthona legyen egy következő nemzedéknek is.

Amikor mi egy lelkigondozói beszélgetést folytatunk, vagy amikor lelki kompetenciákat, pszichés, mentális egészséget követelő helyzetet fölvállalunk, amilyen például egy temetési beszédnek a megtartása, vagy egy gyászolóval való komoly beszélgetés, akkor valójában arra is figyelnünk kell, hogy a következő ilyen helyzetre is legyen még elég erőnk.

Amikor valaki segítséget kér, akkor egy kicsit olyan helyzetbe kerül, mint egy kisgyerek. Tulajdonképpen átél egy kiszolgáltatottságot, azt éli meg, hogy a másik mindent megadhat neki. És akkor ez a bizonyos másik nagyon erős felnőtt helyzetet él meg: bizonyos értelemben bekerülhet egy segítő börtönbe, amelyikben azt éli meg, hogy tőle függ egészen a másiknak a léte. Erre a helyzetre is rá kell nézni, és segíteni kell azt a segítségkérő embert, hogy ő is növekedhessen, ne maradjon ebben a gyermeki szerepben, ebben a kritikus kiszolgáltatottságban.

Ha megfigyeljük Jézust, hogyan bánik a hozzá fordulókkal, akkor látjuk, ahogy megkérdezi, hogy ők mit szeretnének: tehát felnőttként kezeli őket. Felszabadítja őket arra, hogy kimondják a vágyukat.

Felszabadítja őket arra, hogy a saját útjukat tudják járni Isten színe előtt, és tulajdonképpen képessé teszi a tanítványait arra, hogy ők folytassák azt, amit Ő maga, az Úr Jézus megkezdett. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – senki se várná el, hogy a kedvéért a másik tönkre tegye magát. Még akkor sem, hogyha abban a gyermeki helyzetben a kiszolgáltatottságát nagyon átéli.

– Ki és hogyan tud segíteni az Egyház munkatársainak, klerikusoknak és laikusoknak egyaránt, hogy a hitét megőrizve végezze a feladatait – akkor is, amikor az Egyház emberi arcát látja, valamilyen gyarlóságot tapasztal benne? A felmerülő problémákat ki kell beszélni, meg kell emésztenie akár a klerikusoknak, akár a laikusoknak, akik a keresztény pasztorációban dolgoznak, az egyházat, és benne Krisztust szolgálják…

– A napokban mondta valaki, hogy a keresztények, illetve katolikusok közösségeit, főleg a kívülről érkezők időnként olyannak látják, mint ahol minden tökéletes, minden olyan szép, vagy legalábbis így képzeljük el, kívülről látva a többieket. Valójában nagyon kellene igyekeznünk azon, hogy a közösségeinket, és itt a hívek közösségét, a papok közösségét – a hívek és papok együttes közösségét is értem ez alatt –, átjárja egy megértő, elfogadó lelkület, amelyben helye van a törékenységünknek és a töredezett tapasztalatoknak. Egy olyan tapasztalatnak, amelyben nem tudjuk mindenre a választ, amelyben tisztában vagyunk azzal, hogy szent meghívásnak igyekeztünk engedelmeskedni, mikor például egy ilyen hivatásra igent mondtunk, és ugyanakkor az életünknek még nem tudtuk minden egyes szögletét az Isten kezébe tenni. Ezzel a fajta töredezettségünkkel tisztában kell lenni, és nem csak a divat okán beszélnünk arról, hogy gyengék vagyunk, végesek vagyunk, hanem mert ez a tapasztalatunk.

Hogyha egy ilyen őszinte légkört sikerül az Egyházban kialakítanunk, akkor úgy gondolom, nagyon sokat nyerhetünk vele.

Ferenc pápa újra meg újra arra hívja például a püspököket és a papokat is, hogy legyenek közel egymáshoz, a hívekhez, közel Istenhez. Úgy gondolom, hogy ennek a közelségnek az egyik velejárója, hogy nem üstökösként, nem valamiféle félistenként akarjuk beállítani magunkat, még tudat alatt sem, vagy legalábbis észrevesszük, hogy tulajdonképpen egy bálványt igyekszünk csinálni magunkból, és ezért csak a tökéletességünket akarnánk megmutatni.

Hogyha közel vagyunk egymáshoz, vagy ha egy olyan közösségben merünk lenni, ahol tényleg osztozunk a mindennapi tapasztalatokban, akkor ott a töredezettségünkben is fogunk osztozni. Akkor ott ki fog derülni rólunk, hogy időnként bal lábbal kelünk fel, és nagyon-nagyon szükségünk van egy reggeli kávéra, vagy valami egyéb lelki természetű segítségre. A mindennapoknak ez a valódi osztozása szerintem létfontosságú.

Azt is hozzá szeretném tenni, hogy az úgynevezett lelki embereknek is időnként szüksége lehet szakmai segítségre. Előfordulat, hogy kerülünk olyan helyzetbe, amelyikben először is egy barátunk, aztán esetleg egy pszichológiailag képzett segítőnek a jelenléte, a meghallgatása, elfogadása, – ha nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni –, megnyit, újra láthatóvá tesz egy olyan teret, amelyben Isten elfogadása embereken keresztül is elérkezik hozzánk. (…)

A teljes interjú ITT olvasható.

Szerző és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír