Gianni Ghiglione SDB: Igazi szalézi volt Don Bosco?

Ahhoz, hogy a címben feltett kérdésre választ kapjunk, a szerző több olyan kulcsszót emelt ki (barátság, lelkipásztori buzgóság, szelídség, szeretetteljesség, Szűz Mária jelenléte az életükben), amelyek segítségével megfelelő képet alkothatunk Szalézi Szent Ferenc lelkiségéről. Második lépésként az Oratóriumi emlékiratokat és a Don Bosco által írt életrajzokat vizsgálva P. Ghiglione rávilágít, hogy a Szalézi Szent Ferencnél már közelebbről megvizsgált értékeket hogyan élte meg az a Don Bosco, akit már egészen fiatal, szeminarista korától kezdve „valósággal elvarázsolt Genf szelíd, ám buzgó, szent püspöke”.

Szalézi Szent Ferenc szövegeit vizsgálva a kötet írója megállapítja: számára a barátság mindenekelőtt „szíveslátás, készségesség, szívélyesség”. A megmaradt kétezer levele tanúsítja, hogy „a másik ember figyelmes meghallgatása, a nyájas, derűs légkörben felkínált segítőkészség, a higgadtan, derűsen kimondott, illetve elismételt jó tanácsok adása lesz Ferenc mindennapi kenyere”. Ezekben a levelekben rengeteg útmutatást, jó tanácsot találhatunk, amelyek különböző nehézségek, problémák megoldására, feladatok, kihívások vállalására vonatkoznak. Valamennyi levele meghívás arra, hogy barátai nagylelkűen és eltökélten járjanak az Isten felé vezető úton. Ferenc célja, hogy a rá hagyatkozó ember szívét felemelje.

Bosco Szent János gyakran mondogatta tanítványainak: „Akivel csak beszélsz, azzal barátkozz is össze!” Ezzel is hangsúlyozta azt az igényét, hogy senkitől ne zárkózzon el, akivel találkozik. A maga számára követendő mintául választott Szalézi Szent Ferenc barátságos stílusához egészen közvetlenül kapcsolódott. A szalézi barátság – ahogy azt Don Bosco megélte, és ahogy azt a mai nevelőknek átadja – ismérvei közé tartozik: erős érzelmi kötődés, amely megmutatkozik a hangnemben, a szívélyes szavakban és az örömtől ragyogó tekintetben. Széles látókör, amely által a fiatal iránti érdeklődés „360 fokban terjed ki”: a család, az iskola, a barátok, a keresztény élet, a jóakarat, az álmok, vágyak világára. „A nevelés folyamatába az egész fiatalt vonjuk be, az egész embert öleljük meg!”

További kulcsszó Don Bosco jelszavának, a „Da mihi animas, cetera tolle” („Adj nekem lelkeket, Uram, minden mást vegyél el!”) lelkipásztori buzgósága. P. Ghiglione kiemeli: minden írás, amely Szalézi Szent Ferenc tollából származik, a lelkek iránti szenvedélyes szeretetének gyümölcse, annak az erős vágynak, hogy kivétel nélkül mindenkihez elvigye az Urat, akivel csak találkozik. Ennek egyetlen hiteles magyarázata az általa „nagy hévvel” megélt „da mihi animas” lelkülete. Hirdette:

az élet lényege abban áll, hogy Istent szeressük, illetve abban, hogy ne szeressük túlságosan saját magunkat, és sokat szolgáljunk felebarátainknak.

Szalézi Szent Ferenc megfogalmazta: „Életemet, lelkemet mindenestül Istennek és az Egyháznak szenteltem: mit számít hát, ha nehézségeket kell vállalnom azért, hogy a lelkek üdvösségét valamelyest elősegítsem?”

Don Boscóról a kötet írója megállapítja: azért volt nagy, mert szívében és elméjében egyetlen eszme, egyetlen szenvedély élt: a fiatalok, akiket oktatni kell, „akiknek munkát kell keresni, akiket táplálni és öltöztetni, nevelni kell, és akiket el kell indítani az Úrral való találkozás útján”. Don Boscónak mindig egyetlen fő gondja volt, és minden ide torkollott: a fiatalok üdvössége. „Számára ez volt az életnek, a sikernek, a másoknak adott és másoktól elfogadott szeretetnek, az örömnek és az ünnepnek az íze.”

Alapvetően fontos kulcsszó a bizalom a gondviselő Istenben. Szalézi Szent Ferenc így írt erről: „Bizonyos, hogy Isten az Ő atyai gondoskodása és gondviselése irányában nagy bizalmat vár el tőlünk. De miért is tagadnánk meg azt a bizalmat Tőle, amikor azt tapasztaljuk, hogy még soha senkit nem szedett rá? Istenben senki sem szokott úgy megbízni, hogy utána ne arathatná bizalmának gyümölcseit. Bízzatok tehát benne, támaszkodjatok gondviselésére, és ne féljetek!”

Don Boscónak a gondviselő Istenbe vetett hite mély gyökerekre nyúlik vissza: kisgyermekkorában olyan vallásos nevelésben részesült, amely felmutatta előtte egy olyan jóságos, szeretetteljes Atya képét, akire rábízhatjuk magunkat és egész életünket. Édesanyja, „Margit mama” ebben bölcs, szent nevelője volt.

Fontos kulcsszó: Isten keresett és követett akarata. Szalézi Szent Ferenc hirdette: „Arra törekedjünk, hogy azzá legyünk, akik vagyunk, és ezt tegyük jól, mert ezzel fejezzük ki tiszteletünket a nagy Művész iránt, akinek az alkotásai vagyunk… Mivel pedig az Övéi vagyunk, arra törekedjünk, hogy azzá legyünk, amit Isten akar, az Ő akarata ellenére nem válhatunk semmi olyanná, amit Ő nem akar.”

Don Bosco az Oratóriumi emlékiratokat mint értékes családi örökséget a szaléziakra, vagyis saját fiaira hagyta, és a benne elbeszélt történeteknek a célja az, hogy az olvasót a Gondviselésbe vetett bizalomra ösztönözze, aki „a maga módján” elvezet a jóra, és kis lépésekben megvalósítja a kilencéves korában látott álmot.

Alapvetően fontos kulcsszó mindkettőjüknél az Eucharisztia, a szentgyónás és a szentáldozás. Az Eucharisztia az a tűz, amelyet „a mi Urunknak a világba kellett hoznia”, és ez a tűz valósággal lángra lobbantja, Ferenc „mindenestül az Istenért való lángolássá alakul át”. „Ó, Szerelem, ó Szépség, ó Szeretet, akinek minden szeretetemet átadtam” – kiált föl.

P. Ghiglione szerint azzal, hogy Don Bosco makacsul kitartott a szentgyónás és a szentáldozás mellett, két igazságra emlékeztet bennünket: a keresztény ember, aki a keresztség szentsége által Isten gyermeke lett, ettől még bűnös is marad, akinek állandóan szüksége van az Atya bocsánatára. Ám szeretett fiúnak is megmarad, ami miatt erős vágyat érez magában arra, hogy hálát adjon ezért a meg nem érdemelt, ingyenes ajándékért.

A könyv szerzője arra is rávilágít, hogy Szűz Mária tisztelete, jelenléte mind Szalézi Szent Ferenc, mind Don Bosco János életében jelentős volt. Ferenc egyik imájában írja: „Tudjátok meg, hogy a mi dicsőséges Úrnőnk mindig rendkívüli módon megsegít, amikor az ő istenanyaságáról beszélek. Esdekelek ehhez a szent Asszonyhoz, hogy kezét helyezze Fia drága oldalára, vegye ki abból a legkedvesebb kegyelmeket, és bőségesen adja tovább nekünk.”

Don Boscónak kilencévesen jelent meg először álmában Szűz Mária, és kijelölte neki az önnevelés és az önmegtartóztatás útját. A kis János édesanyjának a térdén tanulta meg, hogyan forduljon Szűz Máriához az Üdvözléggyel, az Úrangyalával, a rózsafüzérrel. Alig néhány nappal halála előtt Don Bosco azt mondta: műve azért nem fogja megszenvedni az ő halálát, mert a Segítő Szűz Mária hathatós pártfogása alatt áll.

Gianni Ghiglione végezetül megállapítja: bár kettejük kora, életkörülményei és küldetésük címzettjei is különbözőek, az Isten és a lelkek megmentése iránti szenvedélyük mégis ugyanaz. „Ugyanaz az egy szív, amely Jézus Szívében gyökerezik: »Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű!« Mindebből következik, hogy

Szalézi Szent Ferenctől nyílegyenes út vezet Don Boscóhoz. Ő nemcsak igazi, hanem vérbeli, hamisítatlan szalézi volt.”

A könyvet Gyurácz-Németh László fordította.

P. Gianni Ghiglione SDB: Igazi szalézi volt Don Bosco?
Don Bosco Kiadó, 2024

Bodnár Dániel/Magyar Kurír