Pál Feri: A családba energiát kell fektetnünk – 1. rész

– Minden család egy élő rendszer, ezért fontos, hogy ne csak az egyes ember vagy a kapcsolatok jelenségeivel foglalkozzunk, hanem rendszerszemlélettel közelítsünk a családi történetek megértéséhez – olvasható előadásának rövid beharangozójában. Mit is jelent ez a rendszerben való szemlélet?

– Egy példával élve: Amikor az első baba megszületik, az – egy gyakorló édesanya kifejezésével élve – olyan, mint amikor fölrobban egy kézigránát, és amikor eloszlik a füst, már semmi sincs úgy, mint ahogy előtte volt. Addig volt egy pár, de most hárman lettek, ezért a párkapcsolat sem tud már pont ugyanolyan lenni, és már ők sem pont ugyanazok, hiszen a baba születésével született egy apa is meg egy anya is. Sőt, tágabb összefüggésben nézve nagymama és nagypapa is született, esetleg dédszülők is. Egy párkapcsolatból család született: tulajdonképpen az egész rendszer változott meg.

Kutatási eredmények szerint a pároknak közel nyolcvan százaléka viszonylag hamar nagyon nagy mértékben elégedetlen lesz a házastársával az első baba születése után. Ennek oka, hogy nem rendszerszemléletben értelmezik azt, ami történt; vagyis nem ismerik el, hogy a baba születése után minden megváltozik, hogy egész működésmódjuknak változnia kell, hogy lépést tudjanak tartani azzal a rendszerszintű változással, ami bekövetkezett. Ehelyett az szokott történni, hogy csak személyekre koncentrálunk. A nő azt mondja: nem segít eleget a férjem, pedig milyen sok teher van a baba miatt rajtam. A férfi azt mondja: eddig a feleségem engem szeretett, rám figyelt, most meg mintha a futottak még kategóriába tartoznék. Ha csak egyes embereket nézünk, vagy csak kapcsolati változásokat, rengeteg mindent és mindenkit teszünk majd hibássá és felelőssé, míg ha látjuk, hogy egy rendszer változott meg, egészen más lesz a nézőpontunk.

– Hogyan lehet az egyensúlyt megteremteni, ha az újszülött érkezésével felborul az addigi rendszer?

– Ha a rendszerben változás történt, akkor az egyszerűen csak egy realitás, hogy már semmi sem lehet úgy, mint volt, tehát reális vesztesége lesz mindenkinek. Az édesanyának meg kell látnia saját testén a változást, de azt elfogadhatónak tarthatja. A férfinak hasonlóan elfogadható reális veszteség lehet, hogy a felesége az idejének és energiájának legnagyobb részét a babára fordítja, és nem rá. Erre azonban már nem úgy tekint mint a szeretetlenség tünetére, hanem mint természetes veszteségre.

– Ezek szerint ha ezeket a reális veszteségeinket nem tudjuk elfogadni, akkor az akár váláshoz is vezethet?

– Ez csupán egyetlen tényezője annak, hogy megrendülnek kapcsolatok, ha a családon belüli eseményeket nem rendszerszinten értik és értelmezik, a jelenségeket sokkal szűkebb összefüggésbe állítva próbálják megérteni, és ezért rossz következtetésekre jutnak.

A rendszerszemlélet egyik alapkijelentése, hogy minden élő rendszer (legyen az az egyház, egy társasház, az egyes ember, egy család vagy egy város) azáltal tud fönnmaradni és a működéséhez megfelelő egyensúlyt megtalálni, ha az ahhoz szükséges energiát valahonnan felveszi. Ha ez nem történik meg, az egyensúlyok egyre torzabbá válnak benne, vagy akár felborulnak. Van bennünk egy naivitás, hogy kevesebb energiával is jól működő családot fogunk tudni alkotni, miközben nem fektetünk bele annyi energiát, amennyi az optimális működéséhez kell. Majd pedig amikor különböző konfliktusok, megterhelő élethelyzetek alakulnak ki, nem azt mondjuk, hogy tulajdonképpen nem tettünk elég energiát a rendszerbe, hanem azt: „Miért nem szeretsz eléggé, miért nem figyelsz rám, miért nem törődsz velem, miért nem veszed észre, hogy fáradt vagyok, miért nem segítesz nekem eleget?”

Amerikai családterápiás kutatásokból tudjuk, hogy sokszor történt fejlődés nehéz életszakaszukban levő, krízist megélő párok kapcsolatában. Nemcsak hogy együtt tudtak maradni, hanem még elégedetté is váltak egymással. Ehhez azonban az kellett, hogy legalább hetente plusz öt órát fektettek kettejük kapcsolatába.

– A házasságok tönkremenetele mellett korunk másik nagy problémája, hogy sokan a házasságig sem jutnak el. Ez hasonló problémákra vezethető vissza? Végső soron önmagamban is egy rendszert alkotok, s hogy valakivel párt alkossak, az is egyfajta reális veszteséggel jár.

– Sokan meg akarnak maradni az individuális önazonosságukban, nem akarnak veszteséget szenvedni ezen a területen, de közben a társkapcsolat előnyeit szeretnék élvezni. Ez lehetetlen, rendszerszintű hiba van a gondolkozásukban és a működésükben. Két személy, aki nem a társas énjével igyekszik társkapcsolatot alkotni, hanem az individualitásban marad, rendszerszintű problémát tart fenn, amiből egészen biztosan nagyon sok csalódás és elégedetlenség származik. Ha ezen a rendszerszintű hibán változtatnának, az elégedettség is kialakulna, nőne.

– Mit tud tenni az egyház azért, hogy létrejöjjenek a házasságok, illetve hogy ne válással vagy a család szétrobbanásával végződjenek?

– Az egyház alapvető életmegnyilvánulásaihoz hozzátartozik, hogy újra és újra elevenen tartja, kifejezi és közösségi formákban megélhetővé is teszi azt, ami az emberi életnek igazi alapja és lényege: például, hogy létezik Istentől kapott emberi méltóság, hogy a másik ember föltétel nélkül tiszteletet érdemel, a létezése okán értékes. Ezek az Istennel való kapcsolatunkból és hitünkből fakadó alapkijelentések tulajdonképpen a legnagyobb segítségei a házasságnak. Mert előbb-utóbb arra csodálkozunk rá, hogy egy konfliktus során az elégedettség nem azért tűnik el, mert nehéz élethelyzetbe kerültünk, hanem azért, mert már nem becsüljük meg egymást, már nem tiszteljük egymást, vagy nem vesszük számításba a másik méltóságát. Tehát annál jobb alapot egy elégedett és tartós kapcsolatnak nem lehet adni, mint hogy az egyház tanítását az emberi élet értékéről következetesen végigvisszük, annak minden következményével együtt.

Az interjú 2. részét holnap adjuk közre.

A KATTÁRS részletes programját ITT találjátok.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír