Pál Feri: Mit tud ez a vírus, és mit tudunk mi tenni?

A híradásokban rendre megjelenik az a kép, hogy „háborúban állunk”, hogy ami történik, háború, és mindent be kell vetnünk, minden erőnkre szükségünk van az ellenség legyőzéséhez. Kétségkívül érdemes küzdeni, harcolni, mindent bevetni, amire csak képesek vagyunk. De Feri egyvalami miatt mégiscsak távolságot érzett magában ezeket a megfogalmazásokat hallva. Ez pedig az volt, hogy nem szeretné a haragot, a gyűlöletet, az indulatot fölerősíteni, táplálni magában. Ezért arra gondolt, amit azok mondanak, akik a küzdelemben sokra vitték: hogy ha szeretnénk eredményesek lenni, megküzdeni valamivel, ahogyan csak képesek vagyunk, akkor érdemes az ellenfelünket jól kiismerni, és becsülni őt. Ezért ebbe az irányba indult el, és egyszerű emberként néhány pontban összeszedte, hogy mit tud ez a vírus. Hogy mit tud olyan ügyesen és hatékonyan, hogy szinte mindenki róla beszél. Lehetetlen ugyanis – gondolta magában –, hogy ne legyünk nála ügyesebbek, okosabbak, hogy mi ne tudjuk azt, amit ez a vírus tud.

Ez a vírus egyszerű, végtelenül egyszerű. És lehetséges, hogy ha szeretnénk eredményesen megküzdeni vele, akkor érdemes nekünk is ezt az egyszerűséget megbecsülni. Itt vagyunk most egy annyira sajátos helyzetben, amilyenben még sosem voltunk. Minden alakul és változik, és már a vasárnapot sem tudjuk úgy megszentelni, ahogyan szoktuk: a szokásos módon Krisztussal most nem fogunk találkozni. De mégiscsak adatnak nagyon egyszerű lehetőségek és végtelenül egyszerű formák arra, hogy ne maradjunk Jézus nélkül. Egyszerű, tiszta és lecsiszolt formák és lehetőségek arra, hogy az Isten útján járjunk és egymással jót tegyünk. Ez lehetséges. Nincs az a vírus, ami megakadályozhatna bennünket abban, hogy a magunk egyszerűségében rátaláljunk olyan, nagyon egyszerű magatartásformákra, amelyekben valódi élet van.

Feri ezen a ponton megosztotta a nézőkkel egy élményét. Megéhezett, és felhívta a kedvenc pizzázóját, hogy vigyenek neki valami finom vasárnapi ételt. Amikor megkapta a pizzát, arra gondolt, hogy nagyon szeretné, ha ez az étterem akkor is lenne majd, amikor a világjárvány majd lecseng, és egy kicsit több borravalót akart adni, mert sose lehet tudni, hátha ezen is múlik. Ahogy nyújtotta a pénzt, azt mondta neki a fiatalember, aki átnyújtotta neki az ebédjét: „Na, ennyit nem fogadok el, köszönöm szépen! Csak annyit adjon, amennyit máskor.” Feri, miközben bevitte pizzát, arra gondolt, hogy ez az ember a reménység embere. Hogy micsoda végtelenül egyszerű gesztus egy ilyen helyzetben ezt mondani: „Köszönöm, erre a plusz pénzre nekem nincs szükségem.” Amikor valaki azt tudja mondani: „Köszönöm, elég lesz a szokásos”, ebben az egyszerű emberi gesztusában a reménységet testesti meg. Ferinek, mire beért a pizzával a szobájába, egyszerre jó kedve lett ettől.

Az első gondolat tehát az, hogy érdemes most rátalálnunk a legegyszerűbb formákra, lehetőségekre. A reménységet az is táplálhatja bennünk, hogy

nincs az a vírus, ami kicsavarná a kezünkből azokat az egyszerű lehetőségeket, amelyek alapján jól bánhatunk egymással, tehetünk egymásért és magunkért.

Aztán sose gondolta volna – folytatta Feri –, hogy ma délelőtt a tévét nézve megtanul kezet mosni. Persze azt sem tudta eddig, hogy nem tud kezet mosni, de miután megnézett egy műsort, kiderült, hogy ez a helyzet. Azt is megtanulta, hogy a helyes kézmosásnak hat fortélya van. Hogy miért hozza ezt ide? Egyfelől azt mondjuk, hogy világjárvány, és joggal mondjuk ezt. Másfelől az a „jelszó”, hogy: „Moss kezet!” Nem csoda, ha ilyenkor nő bennünk a szorongás, és azt mondjuk: „Egy világjárvánnyal szemben a kézmosás?!?” A szakértők azt mondják, hogy csakugyan a kézmosás. És ezért a záró gondolata ehhez az első ponthoz az, hogy

rá kell találnunk az egyszerűségre mint erőforrásra; arra, hogy mindaz, ami oly végtelenül egyszerűnek tűnik, lehet nagyon hatékony.

És minden, ami oly magától értetődő és hétköznapi, lehet a maga módján rendkívüli és speciálisan hatékony.

Második gondolat: ezek a vírusok, mondhatjuk, igencsak következetesek. Teszik a dolgukat. Amit tudnak, azt megcsinálják, a végsőkig következetesen. Egyszerű dolgok: otthonmaradás, szellőztetés. De ugyanakkor: mit tehetne az egyes ember, nem vagyunk-e kiszolgáltatottak? Miközben a realitás az, hogy ha ezeket az egyszerű dolgokat következetesen és sokan csináljuk, az nagyon eredményes. Minél következetesebben és minél többen csináljuk, annál eredményesebb. Nehogy már egy vírus következetesebb és hatékonyabb legyen, mint az ember!

A harmadik gondolat: ezek a vírusok, ha lehet így mondani, keresik a kapcsolatot. Nagyon is keresik velünk a kapcsolatot; mindent megtesznek, hogy találkozzanak velünk. Feri délelőtt több órát azzal töltött, hogy átgondolta: kik azok a hatvan év fölötti személyek, akiket szeret. Nem találta túl érdemlegesnek azt, hogy pusztán csak aggódjon vagy szorongjon, inkább maga elé képzelte egymás után sokszor azokat az idősebb testvéreit, akiket ismer, szeret, akik fontosak neki, és akarja, hogy éljenek. Akikkel kapcsolatban az a késztetés volt benne, hogy egyiket-másikat fel is fogja hívni. Aztán fel is hívta egyikőjüket-másikójukat. A következő gondolat ebből következően így szól:

ha a vírus keresi a kapcsolatot, akkor mi is keressük. Érdemes mostanában megtalálni a kapcsolattartásnak azokat a formáit és lehetőségeit, amelyek adatnak.

Olyan sok jó érzést tudunk adni vagy szerezni vagy elindítani mások életében! Igenis számít, hogy legyenek jó, pozitív érzéseink, amelyekre vissza tudunk emlékezni, és kapaszkodót találni bennük. És azt mondani: „De jó! A mai napomban is sok szép dolog volt.”

Ezek a vírusok nagyon ügyesen használják a környezetüket. Cseppfertőzéssel terjednek. Használják a levegőt, a vizet, a párát, a szelet: nagyon „ügyesek”. Sok élményünk lehet arról, hogy manapság mi is milyen jól használjuk a természetes és általunk kialakított kulturális környezetet, például hogy a világhálót milyen sok jó dologra lehet használni. Épp a mostani helyzetben csodálkozunk rá nap nap után, hogy mennyivel hatékonyabban és ügyesebben tudjuk jóra használni azt, ami egyébként mindig is a kezünk ügyében volt.

A következő, utolsó előtti gondolat: ezek a vírusok eléggé hasonlítanak egymásra. Feri azon töprengett, tud-e olyasmit mondani, ami mindenkinek szólhat. Arra jutott, hogy nem. Mert egészen másképpen kellene beszélni az orvosnak, az egészségügyi dolgozóknak, a szociális munkásoknak, a bolti eladóknak vagy benzinkutaknál dolgozóknak. Egészen másképpen kellene nekik beszélni, ahogyan másképp az időseknek vagy a fiataloknak is. De aztán arra jutott, hogy végül is meg kellene találni a közös pontot, ami egyformává vagy legalábbis hasonlóvá tesz bennünket. És talált egy ilyen pontot: hogy kisebb-nagyobb mértékben mindannyian szenvedünk. Most még különböző mértékben szenvedünk ugyan (van, aki szerint neki csak kellemetlenségei vannak), de hosszú távon, ha lesz valamilyen közös pontunk, az a szenvedés lesz. Egyszer mind szenvedni fogunk, és van, aki már most is szenved.

Mit érdemes tennünk a szenvedéssel? Belefeledkezhetem, beleragadhatok, beleszűkülhetek abba, hogy azt mondjam, mi miatt szenvedek. Hogy a vírus miatt szenvedek. De nem biztos, hogy érdemes ebben a beszűkültségben és vakságban maradni. Leélni heteket, hónapokat, ki tudja, mennyi időt úgy, hogy a vírus miatt szenvedünk. De sokkal inkább érdemes felemelni a tekintetünket, többet látni, és azt kérdezni magunktól, hogy ha szenvedek is, és a szenvedés egyszer kikerülhetetlen lesz, kiért akarok szenvedni, kikért vállalom ezt a szenvedést. Ha otthon vagyok, és unatkozom vagy feszült, dühös, stresszes vagyok, és azt mondom magamnak: ez a vírus miatt van, nem valószínű, hogy ettől jobb lesz. De ha azt mondom: na, ezt a szenvedést most azért csinálom, mert… és neveket tudok hozzákapcsolni, és előttem vannak az arcok, akikért csinálom, sok ismeretlen embertársam, akikért csinálom, az sokkal jobb.

Nem biztos, hogy a vírus miatt érdemes szenvedni. Van nekünk jobb dolgunk is. Szenvedjünk egymásért, és nevezzük meg, hogy kikért. Vannak, akik számára ez is mond valamit: Istenért.

Amikor családban vagytok együtt, az sem mindegy, hogy úgy tudatosul bennetek ez néhány hét vagy hónap, hogy egymás miatt szenvedünk most, vagy egymásért. Mert biztosan lesz néhány olyan pillanat, helyzet és konfliktus, hogy azt mondjuk vagy gondoljuk: „Miattad szenvedek! Ez most miattad olyan nehéz!” Mennyivel érdemesebb azt mondani, hogy „érted szenvedek”. Olyan magatartásformákat előtérbe helyezni, amelyekben átélhetem, hogy ezt most azért csinálom, hogy az a másikért legyen.

Mi az, amit ezek a vírusok olyan hatékonyan csinálnak? Élni akarnak. És elég következetesen és kitartóan mindent megtesznek azért, hogy létezzenek. Mi is élni akarunk. Ha mi is élni akarunk, és aggódunk másokért, mert szeretjük őket, és azt akarjuk, hogy ők is éljenek, így szól a kérdés: hogyan éljük meg ezeket a napokat. Átélhetjük úgy, hogy sajnos most olyan időket élünk, hogy az életünk egy vírus kezében van. De Feri nem szeretné ezt így átélni. Mert az életünk nem egy vagy sok vírus kezében van, hanem Isten kezében. És én, a saját kezemmel helyezem az életemet oda, ahová akarom.

Ez a vírus már mindenképpen az életünk része. És miközben kikerülhetetlenül és megmásíthatatlanul, sokféle formában az életünk része, a kérdés Feri számára mégiscsak úgy szól, hogy azt mondom-e: az életem most a vírus kezében van, vagy azt mondom, hogy „Istenem, a kezedbe ajánlom a lelkemet.”

Ez a vírus, mint akármilyen vírus, az életünk lényegét nem érinti. Ezért érdemes lehet feltenni a kérdést, hogy a járvány idején mi alapján akarok élni.

Mert nagyon sok mindent nem tehetek meg, amit szeretnék. Nagyon sokféleképpen nem élhetek úgy, ahogyan szeretnék. De azt a kérdést egy világjárvány közepén is feltehetem, hogy mi alapján akarok élni. És amikor erre választ adok, a válasz – ha eléggé a szív mélyéből fakad – valami olyasmi, amit a vírus nem érint. Mert ha valami alapján tudunk élni, akkor az vírussal együtt is van és vírus nélkül is. Mert az valami olyan lényegi dolog, tartalom, amin a vírus nem fog. Ezért tehát nem adom az életemet a vírus kezébe. Hanem azt mondom: „Istenem, a te kezedbe ajánlom magam.”

Forrás: Pál Feri.hu

Fotó: Képernyőfotók (Gieszer Richárd)

Kiss Péter/Magyar Kurír