Palánki Ferenc az ökumenikus imahéten: A másik ember a létével szólít meg, hogy legyek a felebarátja

Az írástudó fölteszi a kérdést: Ki az én felebarátom? Azért veszélyes ez a kérdés, mert ebben benne van az: hogy nem mindenki. Válogathatok, méricskélhetek, hogy ki lehet az, akivel közösséget vállalok. Aki engem szeret, azokat én is szeretem, aki velem jót tesz, azzal én is jót teszek. De ha valaki ellenem tesz vagy szól, akkor máris fel vagyok mentve a szeretet parancsa alól? Milyen sokszor megkísért bennünket ez a gondolat, ez a magatartás! – mondta igehirdetésében a főpásztor.

A példabeszéd végén Jézus ezért a kérdést megfordítva teszi föl az írástudóknak: „Ki volt a bajba jutottnak a felebarátja?” Válasz: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Nem azt kell tehát kérdezni, hogy ki az én felebarátom, hanem hogy kinek kell, hogy én a felebarátja legyek, kinek kell segítenem.

A történetben egy megvetett, lenézett ember szeretetet gyakorol egy olyan valaki iránt, aki őt megveti és lenézi. A bajba jutott embert észrevette a pap, a levita, de a szamaritánus nemcsak észrevette, hanem a szívére is vette a sorsát. Megesett rajta a szíve, mint ahogyan a tékozló fiú apjának is megesett a szíve a hazatérő fián. Jézus Krisztus azért jött, hogy megtanítson bennünket szeretni.

A másik ember a létével szólít föl: „Legyél a felebarátom! Akkor is, ha nem érdemlem meg, ha rosszat tettem veled!” Szavakkal nem fog így fordulni hozzám az ellenségem, de a léte felszólít. Jézus Krisztus eljött erre a világra, hogy igazi szeretetben hasonlóvá tegyen bennünket saját magához.

A pap  és a levita – talán azért, hogy rituálisan tiszták maradhassanak – elkerülték a bajba jutott embert. Azonban Jeruzsálemből, a kultuszhelyről Jerikóba tartottak, tehát már befejezték a szolgálatukat, így talán inkább a keményszívűségük miatt nem segítettek a rászorulón. Így gondolkodhattak: „Mi lesz velem, ha megállok, összevérezem a ruhámat, a kezemet? Lehet, hogy az illető már meg is halt, úgysem tudok rajta segíteni.” A szamaritánus pedig így gondolkodott: „Mi lesz vele, ha nem állok meg?”

Ez a jézusi kiindulópont: „Nem az számít, hogy mi lesz velem, ha elmegyek közéjük! Még megfeszítenek! – Hanem mi lesz velük, mi lesz az emberiséggel, ha nem megyek el hozzájuk?” Ez a szeretet.

Aki kilép önmagából, önzéséből, s elindul a másik felé, az az igazi szeretetet mutatja meg. Jézus Krisztus eljött erre a világra, hogy ténylegesen megtanítson bennünket az isteni szeretetre, hogy kinyilatkoztassa, milyen az isteni szeretet.

Ferenc pápa, amikor meghirdette az irgalmasság évét, így fogalmazott: „Ha Jézusra és az ő irgalmas arcára szegezzük tekintetünket, képesek leszünk befogadni a Szentháromság szeretetét. (…) A hozzá közeledő személyekkel valamiféle páratlan és megismételhetetlen kapcsolatban áll. A csodajelek, amelyeket elsősorban a bűnösökkel, a szegényekkel, a kirekesztettekkel, betegekkel és szenvedőkkel visz véghez, az irgalmasságról beszélnek.

Benne minden az irgalmasságról szól; benne nincs semmi együttérzés nélkül.”

Ahogyan a Szentatya tanítja, meg kell tanulnunk először is észrevenni, mire van szüksége a másiknak, és kell, hogy a szívünkre vegyük, vagyis legyen bennünk jóság.

Palánki Ferenc arra figyelmeztetett, hogy ne keverjük össze a jóságot a jótékonykodással. „A jótékonykodás sokszor a jótékonykodóról szól. De a jóság magáról az Istenről, aki a jóság forrása.”

Jézus a teljes embert, emberségünket akarja meggyógyítani, ezért a szemünk elé akarja tárni a szépséget, értelmünkbe az igazságot, szívünkbe a jóságot. Először is lássuk meg mindazt a szépet és gyönyörűt, amit Isten beleteremtett ebbe a világba. Ne mindig csak a rosszat vegyük észre! Ha valaki állandóan csak panaszkodik, sosem lesz boldog.

Nekünk, keresztényeknek észre kell vennünk a szépséget, és hirdetni az örömet: létezni jó, sőt szeretetben létezni jó.

A főpásztor arról is beszélt, hogy a világtörténelem során nagyon sok ember mondta, hogy „nekem van igazam” , de azt, hogy „én vagyok az Igazság”, csak egy valaki. „Jézus a szívünkbe akarja adni a jóságot. Ne azt kérdezzük, hogy ki szeret engem, hanem én kit tudok szeretni. Nemcsak egyszerűen érzelmekkel, hanem azzal a tevékeny, irgalmas, figyelmes szeretettel, amivel Jézus szeret bennünket. A jóságból, az igazi szeretetből fakadnak aztán a tettek.

Aki csak mondja, hogy hisz, de tettei azt nem igazolják, akkor annak a hite üres.”

Böjte Csaba testvér példáját említette, aki egész életét annak szentelte, hogy a rászoruló gyerekeket segítse, mert felebarátja akar lenni nekik

XVI. Benedek pápa a papság évének meghirdetésekor levelet írt a világ minden papjához, amelyben így fogalmazott: „engedjük, hogy az Úr hadd szemlélje a mi bűneinket, a mi sebeinket, hiszen azokat akarja meggyógyítani, hogy elámuljunk megváltott emberlétünk örökké tartó új csodáján”, ennek révén rácsodálkozhatunk mindarra, amit befogadhatunk, és amit tovább kell adnunk a tevékeny szeretetünkkel, a jóságunkkal. Ez mindannyiunk számára motiváció. Bármilyen bűnösök is legyünk, nem vagyunk menthetetlenek.

Jézus azért jött, hogy megkeressen, ránk találjon, bekötözze a sebeinket, meggyógyítson, vállára vegyen és hazavigyen.

Istennek a hozzánk lehajló irgalmas szeretetéből fakad az igazi öröm, a megváltottság tapasztalata. A Burkina Fasó-i közösség állította össze az idei imahét tematikáját, amelynek jelképe az élő víz, ami életet jelent. Az élet vize előfordul a Szentírásban: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” (Jn 7,37–38)

Vegyük észre mi is a rászorulókat, aztán vegyük a szívünkre, és tevékeny szeretettel tegyük a jót. Kötözzük be a sebeiket, gyógyítsuk Isten szeretetével a másik embert.

Milyen sokszor türelmetlenek vagyunk egymás iránt. Pedig olyan egyszerű lenne, hogy a számunkra nehéz embereket elviseljük a munkahelyünkön, a hétköznapjainkban, a szomszédainkat, barátainkat, az embertársainkat, az emberségben társunkat, és segítünk bajaikban – biztatott a püspök. – Ahogyan Jézus nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett, így legyen nekünk is figyelmes szeretetünk, erőnk, hogy meg tudjuk tenni mindazt, amit Isten ránk bíz, amit odaad nekünk, amikor azt mondja: Legyél az én irgalmas szeretetemnek képviselője!

Palánki Ferenc egy tanulságos történettel zárta elmélkedését: 1709-ben pestisjárvány volt Gyöngyösön. A kolostorban a házfőnök úgy rendelkezett, hogy zárják be a kaput, és csak egy pap maradjon kint, aki gondozza, ápolja a betegeket; az temesse el a halottakat, és mindennap hajnalban a kápolna harangját húzza meg. Amikor nem szólalt meg a harang, tudták a kolostorban lévők, hogy a pap is beteg lett vagy talán meghalt. Ment ki a következő. Összesen tizenhárom pap halt meg egymás után, amíg tartott a járvány. Odaadták az életüket azért, hogy másokat szolgáljanak, hogy tanúságot tegyenek Isten végtelen szeretetéről, az örök életről, a feltámadás hitéről.

A teljes beszéd ITT olvasható.

Az egybegyűlteket Hadházi Tamás református esperes köszöntötte, a közös imát Péter-Szarka László református egyetemi lelkész, az éneklést Nagy Csaba egyetemi tanár, kántor vezette.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír