Pannonhalmi bencés szerzetesek közreműködésével családnapot tartottak Ravazdon

A családnap délelőttjén kiscsoportos beszélgetéseket és programokat tartottak. Amíg a gyerekekkel önkéntesek foglalkoztak – kézműveskedtek, csocsóztak, fociztak, bakonyi fajátékokkal játszottak –, addig a felnőttek műhelyfoglalkozásokon vettek részt.

Fülöp testvér interaktív beszélgetés tartott önmagunk és Isten helyesebb megismerése témában; Földiné Koczka Krisztina pszichopedagógussal a sokszor kihívások elé állító nevelés témakörében mélyedhettek el az érdeklődők; Borbély Károly festőművész festéssel egybekötött interaktív foglalkozást vezetett, illetve voltak, akik Ábel atyához csatlakoztak a Szent Villebald-romhoz tartó túrán.

Délben a templomban gyűltek össze a résztvevők, ahol Bokros Márk, a Pannonhalmi Főapátság perjele mutatott be szentmisét.

Az evangéliumból elhangzott részlet (Mt 13,54–58) alapján Márk atya igehirdetésében rámutatott: a názáretiek nem értik, honnan van Jézus bölcsessége, de elismerik és belátják, hogy valami rendkívüli történik. A szívükbe azonban mégsem jut el. Ott vannak az előítéleteik, múltbéli tapasztalataik, és nem tudják összeegyeztetni azzal, amivel találkoznak. Mintha magukról is azt mondanák, hogy mi egy olyan közösség vagyunk, ahonnan nem születhet igazán pozitív dolog. Ezek a gondolatok megakadályozzák őket abban, hogy átéljék a csodát. Jézus nem azért nem tett csodát, mert nem akart, hanem mert pontosan látta, hogy a közösség nem tudná befogadni.

„Talán nekünk is sok olyan múltbéli élményünk, esetleg előítéletünk van, amelyek megakadályozzák, hogy észrevegyük a változást a mellettünk lévőben – fogalmazott a bencés szerzetes. – Emlékeink meghatározhatják a tapasztalatainkat a mában. A kérdés az, hogy ha felismerjük ezt a változást, tudunk-e nyitottan hozzá fordulni, és nem ragadunk-e bele ezekbe a korábbi tapasztalatainkba.”

Amikor Jézus azt mondja, hogy saját közegében nem lehet igazán próféta, akkor nem valami determináló törvényszerűséget akar kimondani, inkább annak nehézségére mutat rá, hogy ezen dolgozni kell – hangsúlyozta a perjel. – Van lehetőségünk azonban felmutatni a változást és új emberként jelen lenni a saját közegükben, és rácsodálkozni a másikban is erre az újra. A hogyanra Szent Pál szavai adnak iránymutatást: „Legfőként szeressétek egymást” – mondja az apostol. Ez az a kiindulópont, ahonnan mindenféle változást meg lehet érteni. Ez nemcsak érzelmi, hanem tudatos értelmi szeretet jelent. Amikor szeretem annyira a másikat, hogy elfogadom, hogy a saját útját szeretné járni. Sokszor érezzük úgy, hogy a szeretet azt várja el tőlünk, hogy segítsünk gyerekeinknek végigmenni az általunk helyesnek gondolt úton. De vajon ez az igazi szeretet, hogy meg akarom őket óvni minden saját tapasztalattól, kudarctól, tévedéstől? – tette fel a kérdést a szerzetes. – Amikor Pál apostol azt mondja: „szeressétek egymást”, abban az is benne van, hogy engedjük, hogy a másik élje az életét.

Szentbeszéde végén Márk atya arra biztatta a résztvevőket, hogy közösségeikben figyeljenek erre a tudatos szeretetre, legyen bennük béke, még a feszültségek és a változások idején is, s legyenek hálásak.

A szentmisében megáldotta a Pannonhalmi Főapátság és a Pedró Pékség különleges, közös kenyerét, amelyet a monostor idei évada ihletett. „A Bencés Kert elnevezésű kenyér megáldása, ezzel pedig szimbolikus útnak indítása megmutatja, hogy egy közösség vagyunk, és családjainkat összeköti a munkánk gyümölcse. Ez a munka pedig másokat is táplál”. A Bencés Kert kenyér bevételének egy részéből a főapátság Szent Adalbert Szociális Otthonát támogatják.

„Hozzá hű leszek, vele megelégszem” – idézte a házasságkötéskor elhangzó eskü szövegét Fülöp testvér, a Tapolyai Emőke pszichológussal folytatott beszélgetés elején. A mai világban mintha sok minden inkább abba az irányba hatna, hogy többször mondjuk ki azt, „nem elég”. Az az elégedettség érzése nem képvisel piaci értéket; senki nem mondja, hogy legyen ez elég neked, hisz akkor mit ad el?! „Nem vagyunk jelen az életben, mert a jelenben mindig azon gondolkozunk, hogy még mi kellene.” Egymás számára sem vagyunk igazán jelen úgy, hogy nem az igazunkat akarjuk bizonyítani, vagy jó tanácsot adni, csak egyszerűen figyelmesen meghallgatjuk a másikat. Amikor nem adjuk meg egymásnak ezt a valós jelenlétet, akkor együtt vagyunk, de magányosan – hangzott el a beszélgetésben. – A képernyőn keresztül bárkit elérhetünk, és néhány óra alatt bárhova eljuthatunk, mégis az emberiség jó részének az az élménye, hogy egyedül van, magányos. Ahhoz, hogy közösségben legyünk, azt kell tennünk, amit Krisztus tett azért, hogy az Isten az emberrel közösségben legyen: meg kell tagadnunk magunkat, de mi félünk, hogy ha megtagadjuk magunkat, akkor elveszünk, nem hallanak meg minket, nem fognak ránk figyelni, nem adják meg az igazunkat, és értéktelenné válunk. Éppen ezért inkább csak azért küzdünk, hogy megtartsuk magunkat és a másikat megszerezzük.

Tapolyai Emőke kifejtette: alapvágyunk, hogy szeretve legyünk, valahova tartozzunk, értékesek legyünk. Azonban mindannyian adunk és kapunk sebeket; az elsőket még gyerekkorunkban. Amikor bántottak, elhanyagoltak minket, vagy nem kaptuk meg, amit kértünk, gyerekként elkezdjük keresni az okokat. A szüleinket nem hibáztatjuk, hisz ők mint szentek állnak előttünk; a tesók pedig nem számítanak – így nem marad más, mint saját magunk. „Ez az első belső leckénk, amit magunknak kialakítunk: azért történt mindez, mert nem vagyok szerethető, értékes, fontos, mert senkinek sem kellek és nem tartozom senkihez sem.” Innentől fogva egy életen át azt akarjuk bizonyítani, hogy mindez nem igaz. Barátainktól, házastársunktól, rokonaiktól is igazolást várunk, hogy igenis szerethető, értékes, fontos vagyok, és így torzul az identitásunk.

A pszichológus arra is felhívta a figyelmet, hogy az elégedetlenségben mindig benne van egyfajta vádolás. Az utóbbi időkben pedig egyre elterjedtebb a korábbi generációk hibáztatása. „Ismerni kell magamat, hogy mit hozok a múltamból, a szüleimtől, milyen vonásokat és terheket, amelyeket le kell tennem.” Ha visszafelé neheztelünk, az egy olyanfajta elégedetlenség, amelyben nem vállaljuk a saját felelősségünket. El kell jutnunk a megbocsátásig, különben megkeseredünk. Az pedig öngyilkosság, mert megöljük vele az identitásunkat – mondta az előadó. Végül a hálaadás fontosságát hangsúlyozta ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az elégettséghez.

A családnap végén a résztvevők is hálát adtak Istennek az együtt töltött időért, egymásért, a közösségért.

Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír