A pápa levele a Deus caritas est olvasóihoz

Örülök, hogy a Famiglia Cristiana elküldi nektek enciklikámat, és nekem is lehetőséget ad, hogy néhány kísérő szót írjak, amelyekkel szeretném megkönnyíteni olvasását. Eleinte ugyanis a szöveg nehéznek és elméletinek tűnhet. Ha azonban elmélyedünk olvasásában, nyilvánvalóvá válik, hogy csupán válaszolni akartam néhány, a keresztény élet szempontjából nagyon konkrét kérdésre.

Az enciklika első része a fölemelő és lehajló szeretetről (erószról–agapéról) szól.

Az első kérdés: Valóban lehet szeretni Istent? – A válasz az első kérdésre: igen, tudjuk szeretni Istent, mert nem maradt elérhetetlen távolságban, hanem belépett az életünkbe. Jön felénk, mindegyikünk felé a szentségekben, amelyekkel tevékenykedik az életünkben; az Egyház hitével, mellyel felénk fordul; embereket hoz utunkba, akiket Õ megérintett és áttetszik rajtuk az Õ fénye; rendeléseivel, melyekkel beavatkozik az életünkbe; a teremtett világ jeleivel. Nemcsak fölajánlotta nekünk a szeretetet, hanem elsőként élte meg, és oly sokféleképpen kopogtat a szívünkön, hogy válaszként fölébressze szeretetünket.

A második kérdés: Lehet-e a szeretetet parancsolni? Nem olyan érzés a szeretet, amit vagy érzünk, vagy nem? – A szeretet nem csupán érzelem, hanem hozzá tartozik az akarat és az értelem is. Szavával Isten értelmünkhöz, akaratunkhoz és érzésünkhöz szól, oly módon, hogy meg tudjuk tanulni „teljes szívvel és teljes lélekkel szeretni Õt”. A szeretet ugyanis soha nem befejezett és soha nincs készen, hanem növekszik; elmondhatjuk, hogy csak lassan tanulunk meg úgy szeretni, hogy a szeretet egyre inkább áthassa minden erőnket és utat nyisson a helyes életre.

A harmadik kérdés: Szerethetjük-e valóban a „felebarátot”, aki idegen vagy egyenesen ellenszenves számunkra? – Igen, képesek vagyunk rá, ha Isten barátai vagyunk. Ha Krisztus barátai vagyunk, s így egyre világosabbá válik, hogy Õ szeretett és szeret bennünket, jóllehet mi gyakran elfordítjuk róla a tekintetünket és más irányokat követve élünk. Ha azonban az Õ barátsága lassanként jelentőssé és döntővé válik számunkra, akkor kezdünk jót akarni azoknak, akiknek Õ jót akar és akiknek szükségük van a mi segítségünkre. Õ azt akarja, hogy barátainak barátaivá váljunk, és mi erre képesek vagyunk, ha a szívünkben közel vagyunk Õhozzá.

A negyedik kérdés: Az Egyház a maga parancsolataival és tilalmaival nem keseríti-e meg az erosz, a szerelem örömét, mely a másik felé ösztökél és egységre törekszik? – Az enciklikában azt próbáltam megmutatni, hogy az Erosz legmélyebb ígérete csak akkor tud megérlelődni számunkra, ha nem akarjuk kierőszakolni az azonnali boldogságot. Épp ellenkezőleg, türelmesen egyre inkább föl tudjuk fedezni a másik mélységeit a test és a lélek egészében, oly módon, hogy végül a másik boldogsága fontosabb lesz számunkra, mint a sajátom. Akkor már nemcsak birtokolni akar az ember, hanem ajándékozni, s éppen az önzéstől való megszabadulásban találja meg az ember önmagát és telik el örömmel. Az enciklikában a megtisztulás és az érlelődés szükséges folyamatáról beszélek, annak érdekében, hogy az erósz igaz ígérete teljesülhessen. A hagyományos nyelv ezt a „tisztaságra nevelésnek” mondja, mely nem mást jelent, mint megtanulni a teljes szeretetet a növekedés és az érlelődés türelmében.

Az enciklika második része a lehajló szeretet közösségi formájáról, a karitászról szól.

A karitász az Egyház közösségi szeretetszolgálata mindazok felé, akik testben vagy lélekben szenvednek és szükségük van a szeretet ajándékára. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül föl:

Az első kérdés: Vajon az Egyház nem hagyhatja-e ezt a szolgálatot más filantróp szervezetekre, amelyek oly sokféleképpen alakulnak? – Íme, a válasz: nem, az Egyház ezt nem teheti meg. Az Egyháznak gyakorolnia kell a szeretetet a felebarát iránt közösségileg is, különben a szeretet Istenét töredékesen és elégtelen módon hirdetné.

A második kérdés: Nem kellene-e inkább egy olyan igazságos rendre törekedni, amelyben többé nincsenek rászorulók, s így a Karitász fölöslegessé válik?
Íme, a válasz első fele: A politikának kétségtelenül az a célja, hogy megteremtse a társadalom igazságos rendjét, amelyben mindenki megkapja azt, ami őt megilleti, és senki nem szenved ínséget. Ebben az értelemben az igazságosság a politika igazi célja, hasonlóképpen a békéhez, amely lehetetlen igazságosság nélkül. Az Egyház a maga természete szerint nem politizál, hanem tiszteletben tartja az állam és berendezkedésének autonómiáját.

Ezen igazságos rend a közgondolkodásra tartozik, miként a politika az összes állampolgárok érdeke. A gondolkodást azonban gyakran elvakítják az érdekek és a hatalom akarása. A hit arra való, hogy megtisztítsa az értelmet, hogy látni tudjon és helyesen tudjon dönteni. Az Egyház feladata, hogy gyógyítsa az értelmet és erősítse a jó akarását. Ebben az értelemben – anélkül, hogy politizálna – az Egyház szenvedélyesen részt vesz az igazságosságért való küzdelemben. A közhivatalokban tevékenykedő keresztények dolga, hogy a politizálásban mindig új utakat nyissanak az igazságosság számára.

A válasz második fele, mely az enciklikában különösen is közel áll a szívemhez, ezt mondja: az igazságosság soha nem teheti fölöslegessé a szeretetet. Az igazságosságon túl az embernek mindig szüksége lesz a szeretetre, mely egyedül képes lelket önteni az igazságosságba. Egy olyan sebekkel teli világban, amelyet ma tapasztalunk, ez az állítás nem szorul bizonyításra. A világ várja a hittől késztetett keresztény szeretet tanúságtételét. Ezáltal a mi világunkban, mely gyakran sötét, fölragyog Isten fényessége.

Kelt Rómában, 2006. február 1-jén.

(fordította: Diós István)

Magyar Kurír

Kép: CPP