Pápai Lajos nagyböjti beszédsorozata III. – A kereszt

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat. Idén a főpásztor a lelki élet kérdéseiről elmélkedik.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos március 6-án elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Az előző péntekeken az imádságról és a hit tisztulásáról elmélkedtünk. Ma a keresztről gondolkodjunk el, hogyan van jelen mindennapi életünkben.

Egy papi közösség, a Lumen Gentium csoport füzeteiben olvastam, hogy öt éve szentelt fiatal papokat kértek, nyilatkozzanak szemináriumi képzésükről. A válaszok nagyjából hasonlóak voltak: „Jól megtanítottak imádkozni” stb. „Egyet azonban fájdalmasan érzünk – írták –, hogy nem tanítottak meg lemondani, áldozatot hozni, érzelmi veszélyeket világos fejjel elkerülni.” Nálunk is hasonló a helyzet. Az Új Emberben olvastam, hogy állami fórumokon állapították meg: a válás, az öngyilkosság stb. egyik legfőbb oka, hogy fiataljaink mindent megkapnak, de nem tanítjuk meg őket az áldozatvállalásra, a küzdésre, a nehézségek legyőzésére, az önuralomra. Vagyis életükből hiányzik az aszkézis, a kereszt.

A La Croix című francia katolikus napilapban megjelent egy szülő levele Chrétiens, oui, mais pas comme papa (Kereszténység: igen, de nem úgy, mint a papa) címmel. Ebben ez a szülő kikelt a keresztény erkölcs „vaskalapossága” ellen, és egy liberálisabb keresztény nevelést sürgetett. Egyik következő számukban egy tizenhét éves diáklány reagált így: „Számomra nincs 36 igazi szeretet, csak egy, ami Istentől jön. És »az Egyház morálisának vaskalapos előírásai« pont azért vannak, hogy emlékeztessenek, hogy az igazi szeretet igényes, és ez az igényesség tesz minket szabaddá. És ha ez a valláserkölcs néha túlságosan keménynek tűnik a fiatalok szemében, ne hitessétek el velünk, ti felnőttek, hogy azok valóban túl kemények és túlhaladottak, és ne hitessétek el velünk azt sem, hogy az ő »nagyobb erkölcsi szabadságuk« nekik és mindnyájunknak egy jobb jövőt ígérhet. Ez túl felelőtlen lenne részetekről.” (1985. április 25. – 1985. június 4. 13. o.) Ebben a világban élve rólunk: fiatalokról, hívekről, papokról is el-elhangzik a megállapítás: hiányzik belőlünk a tűrőképesség. Ezért is gondolkodjunk el most Krisztus keresztjéről – és a miénkről.

Szent Pál írja: „A zsidók csodákat követelnek. A görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük: aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, de a meghívottaknak, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,22–24) Érdekes, hogy mi már nem érezzük Krisztus történeti keresztjének ezt a „botrány” jellegét. Megszépítette a gloriola, a misztikus távlat. A német evangélikus teológus, Martin Hengel írt egy könyvet ezzel a címmel: La crucifixion dans l ҆ antiquité et la folie du message de la croix (1981), vagyis: A keresztre feszítés az ókorban, és a kereszt üzenetének oktalansága. E könyvben érzékelteti, milyen botrány volt a kereszt, mennyi nehézséget jelentett az igehirdetőknek, milyen „doketista” és egyéb kihívásokkal igyekeztek egyesek „modernné” tenni, azaz kikerülni a kereszt botrányát. Pedig már Szent Pál figyelmeztetett, hogy az ő feladata: „hogy az evangéliumot hirdessem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse.” (1Kor 1,17)

Ellenben mindjárt megérezzük a kereszt „botrány” jellegét, ha Krisztus keresztjét Titokzatos Testében, az egyházban szemléljük. A neves tudós és filozófus, Pascal írta, hogy a négy „hivatalos passio” mellett van egy ötödik is: Passio D. N. Jesu Christi secundum Historiam, azaz A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése – a történelem szerint. Gondoljunk csak az egyház szenvedéseire az üldözések idején, és még inkább az egyházban lévő botrányokra, melyek a történelemben feszítették-feszítik újra keresztre Jézus Krisztust!

Most figyeljünk először Krisztus keresztjére!

Amikor a Szentírás arra hivatkozik, hogy Krisztusnak szenvednie kellett „az Írások szerint” (Mk 14,24-29), nem ad meg egyetlen ószövetségi kijelentést sem. De mikor bibliai érveket keresnek az evangélisták arra, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, ezzel azt állítják, hogy:
– A kereszt nem abszurditás, hanem Isten terve és szándéka.
– Ha Isten akarata, akkor nem „véletlen baleset”, hanem „így kellett lennie”, nem természeti vagy történelmi szükségszerűséggel, hanem Istentől akart szükségszerűséggel, amit ésszel nem lehet felfedezni.
– A kereszt így Isten tervének a szívébe van elhelyezve, s a világ történetének középpontjába. Definitív módon jelzi, hogy ki az Isten, és mi a világ (benne mi is!), Isten örök titkainak kinyilatkoztatása.
– Jézus halála csak látszatra az ember műve, legmélyén Isten eszkatologikus üdvözítő aktusa. A felajánlás, amiről itt szó van, nem egy akármilyen emberé, hanem az Emberfiáé. (vö. Mk 9,31) Már az ószövetségi előkép is – az olvasmányban hallottuk –, mikor Józsefet eladják testvérei, valami ilyet akart kifejezni: a testvérek bűnét Isten fel tudja használni, hogy végrehajtsa tervét, megmentse őket.
– Még ha a Kereszt eseményében az emberek állnak is előtérben, mint bűnösök, sőt még a gonosz lélek művét is láthatni benne (1Kor 2,8), a Kereszt végső analízisében Isten műve.

Ez szinte abszurdnak tűnhet, paradox állítás, ellene mond minden Istenről szóló megszokott elgondolásunknak.

Mi úgy képzeljük: Isten hatalomban, erőben, dicsőségben nyilatkoztatja ki magát. De itt ellentmond mindennek, amit nagynak, szentnek, szépnek, tiszteletre méltónak érzékelünk: s megjelenik a legteljesebb erőtlenségben, szégyenben, abszurditásban. A keresztet úgy kell értelmezni tehát mint egyfajta lemondását Istennek önmagáról (kenozis).

A filippi levélben írja Szent Pál, hogy Jézus Krisztus „…Isten formájában volt, (…) kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, (…) engedelmeskedett mindhalálig” (Fil 2,6-8), vagyis szabad volt, és önként engedelmes lett. S a megváltás pont azt jelenti: szeretetből, önként, szabadon, értünk (pro nobis) végezte mindezt. Nagy Szent Leó pápa szépen írta, hogy „Létezik Istenben egy lehajlás, ami nem a hatalom hiánya, hanem irgalom.” (Latinul: „Inclinatio fuit miserationis, non defectio potestatis.”) Isten hatalma és szabadsága nyilvánvalóan olyan abszolút, hogy megengedheti magának, hogy mindenről lemondjon, mégsem „veszti el az arcát”. Az, amit a világ erősnek és bölcsnek tekint, azt Isten abszurddá teszi.

S itt nemcsak Isten új kinyilatkoztatásáról van szó, hanem ugyanakkor a mi létünk átformálásáról is. Vagyis magának az istenképnek a megváltozása vezetett el a világ megváltására. „Ő, aki gazdag volt – írta Szent Pál – szegénnyé lett, hogy mi gazdagok legyünk az ő szegénysége által.” (1Kor 8,9) S ha a kereszt ennyire lényeges összetevője Krisztus kinyilatkoztatásának, a megváltásnak, akkor érthető, hogy a megváltás hordozója az egyház, és annak tagjai, vagyis mi, katolikus hívők nem nélkülözhetjük ezt az alapvető dimenziót.

Aki keresztény – nem élhet keresztviselés nélkül

Ezt már az Úr Jézus világosan tanította. S az evangelizációnak, az evangélium átadásának, hirdetésének is kereszt formája van. P. Jean Card Daniélou SJ írta az Essai sur le Mystére de l ҆ histoire (Éd. du Seuil, 1953, 329. oldal) című művében: „A pogány világ és a boldog Szentháromság között nincs más közlekedés: csak Krisztus keresztje. Miért kellene akkor meglepődnünk, mikor ebben a »között«-ben akarunk megállni, és újra szőni csodálatos szálakat a pogány világ és a Szentháromság között, hogy mi sem tehetjük másként, csak kereszt alakban. (…) Ez a megosztottság keresztre feszít minket, ez az összeférhetetlenség! Hogy szívünkben egyszerre hordozzuk a Szentháromság szeretetét, és annak a világnak a szeretetét, amely távol van a Szentháromságtól. Ez magának az Egyetlen Fiúnak a szenvedése, aki a vele való osztozásra szólít fel minket, Ő, aki viselni akarta ezt a szétválasztást, s csak úgy szüntette meg azt, hogy előbb viselte.”

Melyek a mi keresztjeink, melyeket viselni kell?

Az egyház látszólagos tehetetlensége, romlása, az egyház tagjainak, benne gyermekeink, fiataljaink bántó evilágisága, megkötöttségeink, és főleg az az igyekezetünk, hogy Istent, egyházat, hitet, evangelizációt az emberi elgondolások mintájára, a sikerrel mérve gondoljuk el. H. I. Marrou professzort kérdezték meg egy előadása után: mikor kezdődött meg az egyház romlása? Ő ezt válaszolta: „Pünkösd másnapján.” S ezzel a lényegre tapintott. A Jelenések könyve írja: „…azt láttam, hogy a trón és a négy élőlény és a huszonnégy vén között ott áll a Bárány, mintha leölték volna.” (Jel 5,6) Megdicsőülten is viseli sebeit, és Titokzatos Testében, az egyházban is folytatódik a „kereszt oktalansága”. Ahogy a szentmise mondja: „A halálból támad az élet.” Belon Gellért püspök úr mondta: Krisztus egész élete megváltói élet volt. Ennek volt része megtestesülése, amit a világ észre sem vett, földi élete, szenvedése, halála, mikor a világ azt hitte: véglegesen végeztek vele, örökké elzárta a sír. És föltámadása, mikor szintén nem mindenkinek jelent meg, csak „az előre kiválasztott tanúknak, vagyis nekünk”. (ApCsel 10,41) S a mi feladatunk ennek tanúsítása.

Prohászka püspök atya írta 1919. április 24-én naplójába: „Gyönyörűek a húsvéti mise orációk: »Ab omni vetustate purgatos«, »in novam transfert creaturam«., Tehát »ab omni vetustate«: a tegnapitól is – a szájíztől, a rossz benyomástól, a nehezteléstől, az ösztönszerű reakcióktól – »in novam creaturam«: ez a ma nyíló rózsa, a most fakadó forrás, a lejtő patak… Ezt akarom mindig.” (191. lap)

Mert ha a kisebbrendűség érzésével vagyunk megsebezve, hogyha apró, emberi érdekeken, sérelmeken rágódunk, vagy ha nincs mondanivalónk a világnak, akkor még nem vagyunk ab omni vetustate purgatos. A mai világnak húsvétra van szüksége, húsvéti hittől lángoló apostolokra, különben elveszik. S ha nem ilyenek vagyunk, leszünk, vagy akarunk lenni, minket is elvet mint teljesen feleslegeset.

Mindebből az is következik, hogy ahogyan keresztjeinket viseljük, az egyszerre lesz igehirdetés és apostoli munka is.
– igehirdetés: mert látványosan hirdeti, hogy „más eledelünk van”, más erő birtokosai vagyunk, másként reagálunk például a sikertelenségekre, stb.
– apostoli munka: mert „Örömmel szenvedek értetek – írja Szent Pál –, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az egyháznak a javára.” (Kol 1,24)

Erről beszélt Szent II. János Pál pápa is, mikor azt mondta: „Jézus Krisztus jelenlétében nem élhetünk úgy, mint a semmi jelenlétében.” És itt lesz világos a tudatos lelki élet jelentősége: elmélkedés, adoratio, gyónás stb. nélkülözhetetlen volta – az új evangelizációban is.

Kedves Testvérek!

Mindenekelőtt keresztjeinket ne túlozzuk el, vegyük észre a másokét, amelyek lehet, hogy sokkal nagyobbak, s legyünk tudatában annak, hogy csodálatos erő, kincs birtokában vagyunk mindennek vállalásához.

Mgr. Thomas, Ajaccio püspöke publikálta egyházmegyéje lapjában (Eglise de Corse, 1979. október 15.) a következőket: egy fiatal pap, aki költői ambíciókat dédelgetett, egy kis faluba került plébánosnak. Elkeseredett, „nem értik itt az emberek” – gondolta, és levelet írt egy akkor már ismert költőnek. Paul Claudel válaszolt neki. A lényege ez volt: „Úgy tűnik nekem, hogy Önnek, mint papnak, saját országában, olyan erőforrásai vannak, ami nekem nem volt. (ti: Claudel egy muzulmán ország nagykövete volt). A mindennapi mise, amely nemcsak a faluján árad szét, de az egész emberiségen, a tisztítóhelyen, melyet elnéptelenít, mérhetetlen és eléggé nem érzékelhető áldás zuhatagával. (…) Ebben a nemes küldetésben mit számítanak az emberek értetlenségei és ellenkezései? Vajon egy kartonkeresztet ígért önnek Isten? Vagy egy jó, tisztességes, súlyos keresztet, amit pont azért érez olyan elviselhetetlenül nehéznek, mert az ön méretére szabták? (…) Higgyen nekem! A pap hivatása az összes között a legnemesebb. Az íróé – jelentéktelen, mellékes hozzá képest.” (1945. április 14.) S ez a pap, André Merland megbetegedett, ágyhoz kötött lett, nem tudott mozogni. De észrevette, hogy egyik kezét lassan tudja mozgatni. Elkezdett írni. És sorba jelentek meg könyvei szentekről, hitről, melyek milliók számára jelentettek segítséget. És így, fekve ünnepelte negyvenéves papi jubileumát. Megértette, elfogadta a keresztet. És belőle élet fakadt sokaknak.

Adja Isten, hogy mellettünk is álljanak mindig ilyen jó példák, hogy soha se felejtsük el: keresztjeink ugyan botrány és oktalanság sokaknak, de nekünk: Isten ereje és bölcsessége.

Ámen.

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír