A pápalátogatások célja és jelentősége

Húsz évvel ezelőtt került sor Boldog II. János Pál első magyarországi látogatására. A sorban 52. nemzetközi utazása nemcsak hét magyar várost érintett, hanem azt megelőzően magában foglalta a czestochowai Ifjúsági Világtalálkozót is. Utóda, XVI. Benedek pedig az elmúlt napokban teljesítette huszadik nemzetközi utazását, ugyancsak az Ifjúsági Világtalálkozó kapcsán, Madridban. A magyarul főként pápalátogatásként emlegetett esemény az utóbbi évtizedek során önálló műfajjá fejlődött, és a péteri szolgálat egyik leghatásosabb eszközévé vált.

„Pápaként utazunk oda: nem kiránduló magánemberként, de nem is ünnepélyek és szertartások főszereplőjeként, hanem püspökként s a püspökök testületének fejeként; mint főpásztor és misszionárius, emberek halásza (vö. Mt 4,19), aki korunk népeit és embereit keresi e földgolyón” – ekként indokolta utazásainak gyakorlatát VI. Pál (az 1970. november 25-i általános kihallgatáson). Egy másik alkalommal pedig Szent Péter küldetésével vont párhuzamot: „Ezen utazások nem jelentenek mást, mint az első pápa apostoli útjainak folytatását a mi századunkban, aki azt a magas hivatalt kapta, hogy jelenvalóvá tegye Krisztust minden földrészről és fajból származó emberek számára” (köszöntőbeszéde a Bermuda-szigeteken, ahol Kolumbiából hazafelé utazván állt meg 1968-ben).

Különösen az első időkben VI. Pál fontosnak tartotta kifejteni a pápalátogatások jellemzőit és elsődleges célkitűzéseit. Beszédeiben visszatérően hangoztatta: tisztán vallásos szándékoktól vezérelve, zarándokként indul útra, hogy tanúságot tegyen Krisztusról, bátorítsa, vigasztalja, megáldja a jószándékú embereket, valamint találkozzon egy adott néppel, megismerje azt és tanúsítsa iránta az egyház közelségét és támogatását.

Noha a politikai célkitűzéseket kifejezetten nélkülözik látogatásai, a pápa szándéka – elsősorban a nemzetközi szervezeteknél, illetve a politikai élet szereplőivel folytatott megbeszélései során – a béke, a szabadság, az igazságosság, a népek közötti egyetértés és együttműködés előmozdítása. Ám ez is egyházi célkitűzésnek tekinthető, hiszen – II. János Pál szavaival – „az Egyház útja az ember” (Redemptor hominis, 14.). Ennek megfelelően félrevezető volna a pápalátogatásokban az adott ország politikájának valamiféle szentszéki jóváhagyását, támogatását, netán jutalmazását látni. A pápák ugyanis egyaránt felkeresnek demokratikus államokat és diktatúrákat, mélyen hívő katolikus többségű országokat és elvilágiasodottakat, vagy éppen más vallásúakat.

A látogatások céljai ugyanis mindenekelőtt lelki és egyházi jellegűek, a diplomáciai keretek csupán eszközként szolgálnak, hogy megvalósulásukat elősegítsék. Péter apostol utóda felkeresi a helyi egyházakat, hogy alapvető feladatát teljesítse: jelenlétével, tanításával és a szentségek kiszolgáltatásával megerősítse hitükben a testvéreket, bátorítsa keresztény tanúságtételüket, valamint fenntartsa az egyetemes egyház egységét, a kommuniót, különösen a püspökökkel. Saját tanúságtétele és testvéri gesztusai által pedig a keresztények egységének létrejöttét kívánja elősegíteni. II. János Pál mindezt találóan úgy összegezte, hogy Róma immár nem Rómában van: a zarándok egyház szíveként maga is zarándokká lett a világ útjain.

Emellett a pápa útjai valamiképpen egyházkormányzati eszközzé is váltak, mintegy a püspöki ad limina látogatások „viszonzásává”. Hiszen lehetőséget nyújtanak a legfőbb pásztor számára, hogy a helyszínen ismerje meg az adott helyi egyház helyzetét, tanításával azt az igaz hitre nevelje, nyilvános liturgiái pedig példaként szolgáljanak a klérus és a hívek számára. Különös jelentősége volt ennek a II. Vatikáni Zsinatot követően, ami tulajdonképpen a modernkori pápalátogatások kialakulása egyik indokának is tekinthető: a pápa a zsinati tanítást a világ minden részén személyesen kívánta bemutatni, a rendelkezések megvalósítását példájával is elősegíteni.

Érszegi Márk Aurél/Vatikáni Figyelő/Magyar Kurír

(tzs)