Papnak menni vagány dolog volt – Az aranymisés Blanckenstein Györggyel beszélgettünk

Szerteágazó életútjáról kérdeztük a plébánián, ahol már harminckét éve szolgál.  

– A családból ketten is papok lettek. Mikor jelentkezett a hivatása?

– Hatan vagyunk testvérek, nagycsaládból jobban tud a szolgálatára hívni Isten. Miklós testvérem hivatása meglepetés volt mindannyiunk számára. Én már kisgyerekkoromban gondoltam arra, hogy pap leszek, a latin misszáléból miséztem otthon, a nagyapám tabernákulumot meg gyertyatartót is készített nekem. Ebben az életkorban még sokan szeretnének papok lenni, de aztán jön a kamaszkor és a lányok. Nekem is jött. Úgy látom,

jó, ha az ember megküzd a papságáért, és dönt mellette.

Sokan vannak, akik úgy jelentkeznek a szemináriumba, hogy igazából még nem határoztak a hivatásuk felől. Nekünk meg kellett hoznunk a döntést, mert ha akkor valaki kilépett a szemináriumból, az államhatalom megkereste, megpróbálta beépíteni, és lehetőségeket kínált fel neki besúgásért cserébe. Ha nemet mondott, mehetett segédmunkásnak.

– Önben hogyan született meg a döntés?

– Kamaszként eltávolodtam Istentől. Nem tagadtam meg őt, de nem gyakoroltam a vallást. A szüleim nagyon sokat vállaltak azért, hogy vallásos nevelést kapjunk, apámat el is bocsátották az állásából, egyetemi végzettséggel segédmunkás lehetett csupán, majd volt, hogy az sem. Azért jártam misére, mert nem akartam megbántani a szüleimet. Egyszer csodálatos élményem volt egy gyónás során, akkor találkoztam először Istennel. Tizenöt-tizenhat éves lehettem. Megálltam hátul a templomban, és jött egy hívás: gyere gyónni! Szégyelltem magam, nem akartam menni, de ez a késztetés nem hagyott békén, mint a mágnes, úgy vonzott. Hatalmas öröm töltött el. Az atya is irgalmas volt, és olyan szeretetet tapasztaltam meg Isten részéről, amilyet még soha annak előtte, pedig a családunk is szeretetteli volt. Ekkor fordult az életem, visszatértem a szentségi élethez, a ministráláshoz, és mindennap eljártam misére.

Sokat jelentett nekem, hogy az illegalitásban élő Regnum Marianum közösségben nevelkedtem. Mélyen megérintett a papok lelkesedése, elkötelezettsége és bátorsága. 1961-től 1969-ig három hullámban tartóztatták le őket, de amikor szabadultak a börtönből, úgy jöttek közénk, mintha semmi sem történt volna. Ők voltak a példaképeim. Az igazi elhívásom a harmadik letartóztatási hullám idején történt, ekkor egyetemista vezetőket is lecsuktak. Hosszan vitatkoztunk arról, hogy érdemes-e folytatni a Regnumot, hiszen mindent tudnak rólunk, besúgók vannak beépítve közénk. Úgy döntöttünk, folytatjuk, már csak azokért is, akiket akkor börtönbe zártak. Ennek megpecsételéseként karácsony után egy barlangban gyűltünk össze szentmisére, egy frissen szabadult pap misézett. Ott éltem meg a meghívást, hogy jöjj, kövess. Tizenhét-tizennyolc éves lehettem.

Vagány dolog volt papnak menni abban az időben, hiszen üldözöttek voltunk, ugyanúgy, mint a katakombaegyházban.

Nem féltünk, pedig volt olyan gyerek közöttünk, akit megvertek.

– Hogyan élték meg a testvérével, hogy mindketten papok? 

– Miklós négy évvel idősebb nálam. Elvitték katonának, amikor jelentkezett a teológiára, így két évvel szentelték hamarabb, mint engem. A piaristákhoz járt gimnáziumba, érettségi után Sopronba jelentkezett az erdészeti egyetemre. Három napra elvonult az erdőbe gondolkodni, s amikor visszajött, azt mondta, hogy pap lesz. Persze biztosan hosszabb története volt ennek. Engem az zavart, nehogy azt gondolják, hogy őt utánozom. Az esztergomi szemináriumban ő volt a kisduktorom, aki az elsőéveseket bevezeti a papi életbe. Velem kétszer szigorúbban bánt, mint a többiekkel.

– Milyen emlékei vannak a kispapévekről?

– Nagyon erős volt bennem a cél, hogy pap leszek, ez az időszak mégis csalódást jelentett nekem. A szemináriumban sokan még a két világháború közötti felfogást képviselték. A Mátyás-templomban, ahová tartoztunk, olyan kiváló papokkal találkoztam, mint Liska Zoltán, aki vagy harminc hivatást indított el és Hegedüs Viktor karmelita, aki sekrestyésnek került a Mátyás-templomba a rend feloszlatása után. A szemináriumban is voltak jó papok, de az államhatalom megszűrte, kit engednek be oda. Hálás vagyok Szendi Józsefnek, aki a Veszprémi Főegyházmegye érseke lett, ő volt a spirituálisom. Ugyanígy Rózsa Hubának is, aki a teológiát magas szinten képviselte; felkarolt és lelkesített minket a papságra.

– Hogyan él Önben a szentelése?

– A szentelés előtti éjszakán az ember általában nem tud aludni. A szeminárium kápolnájába éjjel-nappal le lehetett menni. A Regnumban 1965-től az volt a szokás, hogy a szentelendőkért előző éjjel zarándoklatot tart a közösség. Éreztem, mennyire örülnek nekünk, buzdítanak, lelkesednek.

A szenteléskor, amikor a Mindenszentek litániáját imádkozták értünk, úgy éreztem, megnyitjuk az eget, az ég és a föld találkozik, a fentiek is drukkolnak nekünk, imádkoznak értünk, velünk vannak.

Amikor spirituális lettem a Központi Papnevelő Intézetben, és a papszentelésre kellett felkészítenem a kispapokat, még inkább tudatosult bennem, milyen szép is a szentelés szertartása, főként a kézrátétel.

– Miként teltek a káplánévei?

– A Mátyás-templom akkori plébánosa nagy örömmel jött, hogy a bíboros szertartónak akar bevinni a központba. Elszomorodtam, és mondtam neki, hogy én inkább pap szeretnék lenni. Nem tudtam, hogy ezt visszamondja a bíboros úrnak. Az egyházmegye legutolsó plébániájára, Szomorra kerültem, ahol pottyantós vécére kellett kijárni, és nem volt vezetékes víz sem. Mivel a Regnumban nevelkedtem, ezeket a kihívásokat nem éreztem nehéznek. A plébános egy idős, aranyos atya volt, ferences rendi, de nem tudott autót vezetni. Így ő Szomort látta el, én meg kijártam Gyermelyre és a környező kis tanyákra a szolgálati autóval, egy Trabanttal. A tanyavilágban szinte plébánosként kellett működnöm. Sokat foglalkoztam a gyerekekkel. Elém gyalogoltak Sándor Móric ördöglovas kastélya elé, úgy vártak. Volt, hogy vagy tizenkét gyerek ült a Trabantban egymás hegyén-hátán, úgy utaztak; nagyon élvezték.

Egy év után Budaörsre kerültem káplánnak. A káplántársam is regnumi volt, Szappanyos Béla plébánostól pedig csodálatos papi mintát kaptam. Hatalmas szeretettel találkozott a hívekkel, mindig mosolygott, mindig segített. Voltak tervei, bennünket is bevont ezekbe. Abban az időben az akadályoztatás ellenére körülbelül kétszáz gyerek volt beíratva iskolai hittanra. 

– Tíz év elteltével Budajenőre helyezték plébánosnak. 

– Két falut bíztak rám, mert Budajenő és Telki összekapcsolódnak. Ezen a plébánián nem volt élet, alig járt valaki misére. Csak a másodikosokat íratták be hittanra, akik elsőáldozás után el is mentek. De a végére, 1985 körül a százhatvan iskolásból már százharmincan jártak hittanra, egymást hívták, lelkesítették a gyerekek. Nyári tábort is szerveztem nekik. Az iskola igazgatója a helyi párttitkárnő volt. Egyszer a gyerekekkel együtt utazott a buszon, kérdezte tőlük, hová tartanak, mondták, hogy hittanra. A következő heti alkalomra alig jött valaki, aki mégis, annak szomorú volt az arca. Elmesélték, mi történt: az igazgatónő a találkozás utáni napon bement az osztályokba, felállította a hittanosokat, és jól leszúrta őket. Tudtam, hogy a félelem nagy úr. Kimásoltam hát az alkotmány vallásszabadsággal kapcsolatos rendelkezéseit: „ha valaki megfélemlít valakit a hitében, az háromtól öt évig terjedő börtönbüntetést kaphat”. Átmentem az igazgatóhoz, és odaadtam neki, hogy olvassa el. Szegény minden színben játszott. Mondta, hogy ezt ő is tudja. Erre azt feleltem: „Akkor még jobban csodálkozom. Mivel tudja megmagyarázni, hogy egy felelős igazgató alkotmányellenes dolgot cselekszik?” Közben persze összeszorult a gyomrom. Mondtam neki, ha nem állítja le ezt a folyamatot, ha nem mondja ki a gyerekek előtt, hogy nyugodtan járhatnak hittanra, akkor nagy botrányt fogok rendezni. Persze nem volt emögött semmi. Mindenesetre bevált a módszer, és a hívek nagyon örültek, hogy kiálltam mellettük.

Sokat segített a hitélet fellendítésében az is, hogy budapesti közösségek jöttek hozzánk lelkigyakorlatokra. Kértem, hogy a mi közösségünkkel együtt ünnepeljék a szentmisét. A helyiek látták, hogy a fiatalok gitároznak, énekelnek, felolvassák a szentleckét, keresztutat vezetnek, passiót olvasnak, így ők is egyre kíváncsibbak lettek. Beindult az ifjúsági és a családos katekézis. Nagy öröm volt ez számomra. Aztán két évig spirituális voltam a budapesti központi szemináriumban. Szép feladat volt, de nehéz, sokat tanultam belőle.  

– 1992-ben helyezték Szentendrére, harminckét éve itt szolgál.

– Szentendrén nagy élet volt, sokat jelentett a ferences gimnázium jelenléte. A fiatalok megmaradtak a hitben, táboroztak, túráztak, koncertekre, színházba jártak. Volt mire építeni. A rendszerváltás után nagy élményem volt az esztergomi egyházmegyei zsinat. Éreztük, hogy szabadok lettünk, megújult az Egyház. Aztán a zsinatból egy szép könyv lett, feltettük a polcra. Szerettem volna életre váltani, így kitaláltam, hogy egyházközségi zsinatot tartunk Szentendrén. Hét munkacsoportot alakítottunk ki, mindegyik területnek megvolt a felelőse. Egy éven keresztül összejártunk, majd egy hétvégére beköltöztünk a leányfalusi lelkigyakorlatos házba. Meghívtam Paskai bíboros urat a nyitó szentmise bemutatására, s ezután a csoportvezetők beszámoltak az egy év során összegyűlt tapasztalataikról. A bíboros nagy örömmel fogadta a munkánkat, és megkért, hogy a papi rekollekción is mutassam be azt.

Éreztük, hogy szisztematikusan kell építkezni, és mindenki fontos az Egyházban, a civilek is.

Szentendrén beindult az élet, sokféle közösség alakult. Közösségben lehet megélni, hogy fontos vagyok, szeretnek, tudok segíteni.

– A Házas Hétvége mozgalom egyik alapítója lett Magyarországon.

– Egy jezsuita atya, Beöthy Tamás 1984-ben hazajött Kanadából, és beszámolt az ottani életről. Elámultunk, hogy milyen közösségek vannak kint, köztük a Házas Hétvége. Mindig azt láttam, hogy ha egy gyereknek magatartási problémája van, annak oka a családban keresendő.

Ha segíteni akarok, a családot kellene gyógyítani.

Ezért szerettem volna Magyarországon is megvalósítani a Házas Hétvégét, gondoltam, könyv alapján menni fog. Rá egy évre Gál Péter és Kati szóltak, hogy lesz házas hétvégés közösségük, menjek én is. Nagyon megfogott, amit ott tapasztaltam. A Házas Hétvégében aprópénzre váltva láttuk, mit kell tenni azért, hogy a kapcsolat megújuljon, és nagyobb legyen benne a szeretet. Kulcs volt ez, amit oda lehet adni az embereknek. Több ezer házaspár csatlakozott a Házas Hétvégéhez, határon túli magyarok is. Rengeteg házasságot sikerült megmenteni. A mozgalom a papságnak is segítséget nyújt a megújulásban, hiszen a pap is közösséget él meg a rábízottakkal. A két szentség hasonlít egymásra.

– Hogyan lehet nagyobb a szeretet? Mik az első lépések?

– Az alap az, hogy a pár tagjai beszélgessenek egymással az érzéseikről, mert ezek megosztásával ismerik meg egymást. Az egyik házaspár mesélte, hogy amikor autóval mentek valahová, mindig veszekedés támadt közöttük, mert az asszony rendszeresen rászólt a férjére, hogyan vezet. A férj pedig ugyanúgy vezetett tovább. Éveken keresztül ment ez a játszma, éket vert közéjük. A házas hétvégén megtanulták, hogyan fejezzék ki az érzéseiket. A feleség kimondta: én félek. A férj egészen megdöbbent, nem gondolta volna, hogy a felesége fél mellette. Ettől kezdve vigyázott rá. Ha kritikát mondok, az egészen más kommunikáció, mint amikor őszintén megosztom a másikkal az érzéseimet. Nem könnyű ezt megtanulni, de hatalmas élmény, és át tud lendíteni a mélypontokon.

– Házas hittant indított Szentendrén is.  

– A plébánián egy időben egyre többen elváltak, szinte egymásnak adtak hozzá bátorságot. Szóvá is tettem a szentmisén, hogy nem ezt ígérték egymásnak. Meghívtam egy párt, ahol a feleség elhatározta, hogy megpróbálja megmenteni a házasságukat, pedig már majdnem elváltak. Mindennap adott valami szeretetet a férjének, így sikerült helyrehozni a kapcsolatukat. Nagyon őszintén beszéltek, a folyamat pedig leállt a házas csoportokon belül. Segíteni kell, nem ítélkezni.

– Június 29-én ünnepelték az aranymiséjét.   

– Az aranymise kimagasló és fontos esemény. Az ember visszatekint, mi volt jó, mi volt rossz, mit kellene másképp csinálnia. Szembesül az addigiakkal, és tanul ebből. Egy hosszabb folyamatot éltem meg előtte, szentségimádásban adtam hálát, és vittem az Úr elé az életemet. Meg is lett az eredménye. Nagyon szép ünnep volt az aranymisém. Annyi szeretetet, kedvességet, odafigyelést kaptam a közösségtől! Az óvodába, iskolába is áthívtak, énekeltek, rajzoltak a gyerekek. A hívek tudták, hogy szeretnék Rómába menni, ezért vettek nekem egy bőröndöt, amit fel lehet vinni a fedélzetre. A szentmise után hatalmas agapét rendeztek, szarvasragut főztek, és rengeteg süteményt hoztak. Nagyon hálás vagyok a híveknek!     

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. augusztus 18-i számában jelent meg.