Papp Miklós edzésterve, V. rész: Imádkozd ébredéskor és elalváskor, „Dicsőség Istennek mindenért!”

Aranyszájú Szent János ezekkel a szavakkal az ajkán halt meg. Volt egyszerű pap, majd Konstantinápoly érseke, aztán kétszer is száműzték, s száműzötten, betegen, de igaz lélekkel halt meg. Soha nem tudott volna e szavakkal meghalni, ha nem e szavak szerint élt volna.

Imádkozd ébredéskor és elalváskor lassan, nyugodtan háromszor: „Dicsőség Istennek mindenért!”

Az ébredés varázslatos pillanat. Egy töredék másodperc alatt ráébredünk önmagunkra, tér- és időbeli helyzetünkre. Aztán máris tolulnak elő a testi és a lelki gondok: mit álmodtam, hol fáj a testem, milyen teendők zúdulnak ma rám… Olyan gyorsan tovalendülünk az önmagunkra ébredés pillanatán! Pedig megismétlődik az évmilliárdos csoda: a csillagporból alakult testünk személyes öntudatra ébred! Szegény szellemi fogyatékkal élő testvéreinknél olykor évtizedek alatt sem történik meg ennek a tiszta öntudatnak a beköszönése, ami nálunk egy pillanat alatt megtörténik… Micsoda csoda! Fontos lenne, hogy ekkor mondjuk el: „Dicsőség Istennek mindenért!” Még ez a nap nincs kész: most kezdjük új szövetségben teremteni a Teremtővel. Váljon e napon „minden” Isten dicsőségére: ahogy szeretünk, dolgozunk, keresztet hordozunk! Fontos lenne, hogy ne csak humanista öntudatunkra ébredjünk, hanem keresztény öntudatunkra: „tehozzád ébred a lelkünk Istenünk”. Ébredünk majd más otthonokban, olykor kórházi ágyban, ébredünk most szuszogó házastársunkkal, de majd özvegyként is. Bármilyen élethelyzetben is ébredünk, előbb Istenhez jó ébredni. Aztán jöhet a nap.

Az elalvás előtti pillanatok is fontosak. Jó ilyenkor is elmondani: „Dicsőség Istennek mindenért!” Jó kisimítani a lelkünket alvás előtt: bárhogyan sikerült is a nap, alkottunk és szerettünk, sebeket adtunk és kaptunk, voltak sikereink és bűneink. Este jó az egészet Istenre bízni. Nem engedni, hogy elvigyen Istentől a siker gőgje, de az élet fájdalmai sem. Az esti elalvás a halál begyakorlása: hálát adunk az életért, bocsánatot kérünk a bűneinkért, s mindent békésen Istenre bízunk, befejezetlenségeinket és be nem gyógyult sebeinket is – váljon minden dicsőségére! S aztán bizalommal belezuhanva átadjuk magunkat az álom (s majd a halál) küszöbén túl egy másik világnak.

Sok tudomány foglalkozik az ébredés és elalvás rítusával, annak áldásos vagy betegítő hatásaival. Az ébredés és elalvás két zárójel: olyan jó lenne Isten jelenlétét megidézni az ágyunk mellé ébredéskor és elalváskor is. A nagyböjtben nem elég kipipálni a teljesített böjtöket, hanem alakulnia kellene a jellemünknek. Ezen edzésterv valódi alakítást akar például az ébredési és az elalvási szokásainkban. Ha megszeretjük és jól csináljuk, nagyböjt után is fogjuk imádkozni: „Dicsőség Istennek mindenért!” Ha jól megy, a halálunkig, s a halálunk óráján is el fogjuk tudni imádkozni. S ha minden jól megy, utána is ezt imádkozzuk az angyalokkal és Aranyszájú Jánossal – örökké a kozmikus Liturgián.

S hogy mi az a dicsőség? Sokan nem értik a dicsőítést: mintha az hízelgés lenne Istennek, vagy fölösleges ima. Pedig valójában a legalapvetőbb és legmagasabb rendű imánk. A dicsőítés a teremtmény alázatos odaállása a ragyogó Misztérium elé. Engedjük, hogy elbűvöljön, megigézzen, elvarázsoljon Isten ragyogó misztériuma. Az újszövetségi élet már nem egyszerűen rigorista törvénymegtartás, hanem szerelem, bizalom, barátság. Isten dicsősége bizalommal tölt el, ami könnyebbé teszi az erkölcs megtartását, a keresztekben való kitartást. Van úgy, hogy szomorúan, betegen, megtörten is jó kiülni a napra, engedni, hogy az élet ránk ragyogjon, még ha nem is értünk mindent az életünkből. A modern-posztmodern embernek meg kellene értenie: életünk nem egy produktum, amit iparilag, okoseszközökkel le lehetne gyártani, hanem bizalomteljes együttműködés a lét Alapjával. A dicsőítés a bizalom kifejezése: lehetnek úgy is jól a dolgok, ha nem is értünk mindent, ha fájnak a történések, ha nincs mindenre emberi megoldás. A dicsőítés a nagypéntek mögé tekintés.

Rendkívül fontos lenne sok doxológiát, dicsőítést imádkozni. Imáinkban mintha túl sokat foglalkoznánk önmagunkkal: „én kérek”, „én adok hálát”, „én kérek bocsánatot”. A dicsőítésben elfordítjuk a tekintetünket önmagunkról, s a napra, a ragyogó Istenre nézünk: „Dicsőség Istennek!” A doxológia lesz az alapja az összes többi imának: kérhetünk, hálát adhatunk, bocsánatot kérhetünk, közbenjárhatunk – mert Isten csodálatos. Isten ereje, ragyogása, tökéletessége, misztériuma csodálattal tölt el, s egyben bizalommal: micsoda hatalmas, abszolút, intelligens, áldozatkész Istenben bízunk! Ahogy Pál mondja: „Tudom, kinek hiszek!” A doxológia megerősíti, felrázza, életkedvvel tölti el az embert: van benne valami mennyei forgószél, körtánc, ami már most elkaphat, s örökké tarthat. Húsvétkor Isten fellebbenti a fátylat az örök dicsőségéről, melyet nem tud megtörni a vasszög, nem állít meg a korbács és a vér, nem lehet megölni a kereszten. Feltámadása dicsőségének biztos erejét mutatja.

Aki kiáll a napra, arra ragad egy kis napfény. A szentek feje körüli glória is igazából fény: Isten dicsőségének fénye ragyogott fel az arcukon. Egész életünk célja, hogy Isten fénye felragyogjon egész lényünkön: a gondolatainkon, szavainkon, tetteinken, szenvedésünkön, meghalásunkon. Az egész élet, az egész morális cselekvés célja Isten dicsősége. Nem a bűnöket akarjuk kerülni, nem kötelességet teljesítünk, hanem Isten dicsőségét szeretnénk felragyogtatni önmagunkon, szeretteinken és a világon, a családok életén, a kultúrán, a gazdaság és a politika világán is.

Már lehetünk a „feltámadás fiai”, akik nem ragadnak bele a polgári jólétbe, az orvosi leletekbe, a politikai hullámvasútba, a pitiáner karcolásokba, hanem a húsvéti fátyol mögé pillantva elkezdik a színelátást.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Pixabay; Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír