Papp Miklós: Személyes méltóság, közjó, egyházi élet – hol a helye a szentgyónásnak?

A kereszténység az egyén és a közösségi-társadalmi együttélés számára is a holisztikus jót kínálja. Az egyént és a közösségeit is a beteljesülés felé hívja, s ennek szolgálatában áll a keresztény hittanítás, az erkölcs, a templomok, az intézmények, a papok – és a szentségek is. A teljesebb élet felé való zarándoklat egy igen komplex esemény, melyben tekintettel kell lenni a személyes méltóságra, a közösségi jóra, a testi-pszichés-spirituális dimenziókra, a történelmi és kulturális keretekre, s nem utolsó sorban az Isten misztériumára. A szentgyónás is ezen komplexitást szolgálja.

Mindig ideologikus az, aki le akarja egyszerűsíteni a személyt, a közjót, a kultúrát – s ideologikusan „használni” akarja a szentgyónás szentségét.

A történelemben bőven látunk példát arra, amikor zsarnokok, ideológusok a maguk rész-látószöge miatt támadják a szentgyónás szentségét, az Egyház szolgálatát, a papokat. Ebben a vitában, közös gondolkodásban biztosan nem elég, ha az Egyház csak védekező pozíciót foglal el a szentségi titok védelmében, hanem fel kell mutatni a gyónási titok pozitív hatását is, mind a hívők, mind a nem hívők felé.

Mi az a komplexitás, amit a szentgyónás támogat? Először is a szentgyónás a személyes egyént a teljesebb élete felé akarja segíteni.

A gyónásban nagyon sok minden történik. Először is az Isten objektív rendjével szembesít: ami bűn, az bűn.

Akármennyire is hígítaná a bűnfelfogást a szubjektív vélekedésem vagy a korszellem, van egy objektív rend. A gyónásban beismerjük a bűnt bűnnek. Nem véletlen, nem betegség, nem hárítás, nem letagadás. Klaus Demmer, német morálteológus szerint a legjobb létlehetőségeit lopja el önmagától, aki tagad, mismásol, hárít, menekül, aki nem vallja meg őszintén: én tettem ezt a rosszat. Akkor is bűn az éjjel-nappali hazudozás, az erőszakos fellépés, az igazságos bér meglopása, a házasságon kívüli szexualitás, az öngyilkos eutanázia, ha éppen egy adott korszellem vagy egyéni önkény máshogy magyarázná. A szentgyónás akkor is őrzi az objektív, örök erkölcsi rendet, amikor a szubjektív, kulturális, politikai vagy éppen jogalkotói elhajlások történnének. A bűnöst bűnösnek nevezzük, az ártatlant ártatlannak, az áldozatot áldozatnak.

Ám a gyónásban Isten nemcsak a megkérdőjelezhetetlen objektív rendet védi, hanem egyszerre határtalan irgalmát is közvetíti: te több vagy, mint a bűnöd.

Ez a személyes méltóság tisztelete. Isten hisz az emberben. A személyes méltóságban való hit fontos a gyónó, és természetesen az áldozat számára is. Valahol a személyes méltóság komplexitásának tagadása, ha valakit azonosítunk a sebeivel, áldozat-szerepével, vagy éppen a bűneivel, a tetteivel.

A személyes méltóságban való hit azt jelenti: az áldozat is több, mint a sebe, s a tettes is több, mint a bűne.

Természetesen a jogi, pszichológiai, rendőrségi, terápiás munkát ez nem teszi fölöslegessé, hanem éppen elindítja! A személyes méltóságban való hit azt is jelenti: van tovább mindenkinek valahogy. A megterhelő, fáradtságos, olykor szégyenteljes munkát ez nem teszi fölöslegessé, hanem elindítja, motiválja. Szó sincs róla, hogy a bűnt semminek tartanánk, hogy a bűn romboló hatását, a tettért járó a következményeket ne vennénk komolyan. A gyónás nem olcsó kegyelem, hanem éppen a felelősségvállalás első lépcsője. A bűnt Isten is annyira komolyan vette, hogy véresen meghalt érte a kereszten. A gyónás nem veszi könnyedén a bűnt! De azt sem akarja, hogy az az ember saját magát, vagy a társadalom azonosítsa őt a bűnével. A személyes méltóságot tiszteljük, a bűnt nem. Éppen a személyes méltóság leredukálása, ha az embert azonosítanánk a bűnével, bármilyen parázna, gyilkos vagy pedofil tettet is hatott végre. Ferenc pápa ezért is küzdött a halálbüntetés eltörléséért: a gyilkost be kell zárni, ha így lehet megvédeni az ártatlanokat, de nem lehet megölni, nem lehet azonosítani a tettével, s nem lehet elvenni tőle a belső javulás sanszát.

Másrészt a gyónásban a gyónó megbánja a saját bűnét. Az igazi bánathoz lényegileg tartozik a jóvátétel és a következő bűnalkalmak kerülésének ígérete.

Szó sincs róla, hogy a gyónás fedezné a bűncselekményeket, sokkal inkább a felelősségvállalás első, belső lépcsője. A gyónásban mindig átbeszéljük, hogy az okozott kárt hogyan tudná jóvá tenni az illető, s milyen fórumokon kell vállalnia a felelősségre vonást. Talán el kell mennie terápiára, talán fel kell adnia magát a rendőrségen, talán anyagi jóvátételt kell fizetnie – az okozott kártól függ. Mindenesetre a gyónás szentségéhez lényegileg tartozik a felelősségvállalás, a bűnbánat nemcsak egy belső érzület, hanem aktív tett is. A gyónás sok zavart lelkű, a lelkiismeretében vívódó, a menekülni akaró embert segített már az őszinte felelősségvállaláshoz. Könnyebben és őszintébben vállalják a felelősségre vonást, ha belül, Isten előtt már megbánták és békességet nyertek.

Így a gyónás a közjót is szolgálja. Ismét csak azt kell mondanunk:

nem ért a társadalmi élet komplexitásához, aki azt hiszi, hogy csak rendőrséggel, bírósággal kell előmozdítani a társadalmi jót.

Valójában azt kell látnunk: az emberi együttélés sikerét két irányból tudjuk előmozdítani. „Felülről, kívülről” a jog eszközével: rendőrség, kamerák, jogszabályok, börtönök. De már Tolsztoj megmondta: egy társadalmat nem lehet jobbá tenni még több börtönnel és lánccal. Szükség van arra is, hogy „belülről” is motiváljuk az embert a jóra. Ezért fontos minden társadalomban a kultúra, a sport (fair play), a tudomány – és a vallás támogatása. A társadalomnak „megéri” ezekre is költeni, hogy ne kelljen még több kamera, rendőr, börtön. Egy társadalom annál jobb, minél inkább magától jó. A szentgyónásban nem lesöpörjük a bűnt, hanem belső gyógyulásra indítjuk. A gyónás kegyelmi ereje oda érhet el, ahová semmilyen jogszabály, börtön nem.

Egy jó gyónással talán egy egész nyomozócsoport munkáját megspórolhatjuk, ha a bűnbánó feladja magát, őszintén bevallja a bűnt, s erőszakos ellenállás nélkül vállalja a következményeket.

A börtönőrök is tudják: az ő munkájuk is könnyebb, ha van börtönlelkész. A társadalom, a jogalkotás brutalizálódását segíti elő, ha letagadjuk, semmibe vesszük mindazon nevelő erőket, akik belülről igyekeznek az embert a jó felé mozdítani. Nem méltó a társadalmunk humanizmusához, ha nem védjük meg hatékonyan az ártatlanokat, de az sem, ha azt mondjuk: „minden pedofil rohadjon meg, soha nincs kegyelem…” Az ártatlant meg kell védeni, a bűnöst be kell zárni, de nem kell brutalizálni.

Ebből a tágabb nézőpontból érthetőbb a gyónás szerepe még azoknak is, akik soha nem gyónnak. Ha konkrétan a gyermekvédelemre gondolunk, azt mondjuk:

az egyházi intézményekben is joga és kötelessége a vezetőknek és a dolgozóknak minden legális eszközzel védeni az ártatlanokat, felkutatni a bűnöket.

Az egyházi intézményekben is ugyanazon jogok és kötelességek illetik meg a vezetőket és alkalmazottakat, mint a világi intézményekben, hogy az ártatlanokat minél hatékonyabban megvédjék. De a gyónás nem ehhez segédeszköz. Az állam gyöngeségének bizonyítéka, ha nem hisz a maga legális eszközeiben, ha nem tiszteli a gyónás belső erejét, ha leredukálja a közjó szolgálatát a külső eszközökre. Embertelenné válik az a társadalom, ahol nem tisztelik a belső megtérés intim szféráját, a lelki folyamatok drámaiságát.

Mindebből vezethető le a gyónási titok és a hivatali titok különbsége. A gyónás Isten és a gyónó legintimebb találkozása, amiben a papnak csak hídszerepe van. A titok mindig a titokgazdáé: jelen esetben Istené. Így a papot ez az „isteni jog” köti, soha, senkinek nem beszélhet a gyónásban megtudott dolgokról, nem is utalhat rá. A pap viszi a sírba.

A gyónó és Isten között egy lelki dráma zajlik, amelynek következményei (felelőségvállalás, megtérés) majd a napvilágra kerülnek, de előbb a mélyben kell segítség.

Ha ettől megfosztanánk a gyónókat, nem mernének gyónni, s éppen a külső, jogi, anyagi felelősségvállaláshoz való első-belső lépcsőtől fosztanánk meg őket. Akinek egy csöppnyi önismerete, tudja: a legkomolyabb bűnöket nem olyan könnyű felvállalni! Olyan jól esik, ha van egy ember, aki mellénk áll, s még ha mi magunk is szégyelljük magunkat, ha jogosan az egész társadalom is bűnösnek tart, olyan jó, ha legalább egy ember mellénk áll a gyóntató atya személyében, aki segít a felelősségvállalás, a gyógyulás, a javulás első lépéseiben. Éppen a gyónási titok készteti őt a felelősségvállalás első lépései felé, hiszen a gyóntató nem teheti meg helyette. A bűnös mellé való odaállás így isteni jog, amit nem vehet el a papoktól senki. Mint ahogy az áldozat mellé való lépést sem, bárki is az áldozat. Az Egyház az ilyen „isten jogokat” szigorúan őrzi: ilyen a gyónási titok mellett a férfi-nő házassága, a püspöki hierarchia, az Eucharisztia alapítása. Ezeket az Egyház kapta, nem a sajátja, nem változtathatja meg.

A hivatali titok az adott hivatással együtt járó információk megőrzésének kötelessége. Mindenki tud meg titkokat a munkahelyén, az embertársi kapcsolatokban, az intézmény működtetésében. A titoktartás mindenkit kötelez a maga szintjén, ehhez lennie kell egy egészséges intimitástudatnak (nem pletykáljuk ki az intim dolgokat), de jogilag is őrizni kell a hivatali titoktartás határait. Így az orvosok, jogászok, bírók szigorúbb titoktartásra vannak kötelezve – ám ezen hivatali titoktartás alól a bíróság felmenthetni őket a nagyobb jó érdekében. Adott esetben, adott témára vonatkozóan.

Mindez azért történhet meg, mert ez emberi jog: ha emberek ruháznak fel az információval és a titoktartással, akkor emberek fel is oldhatnak alóla.

Így az állami és az egyházi intézmények vezető és dolgozói ugyanúgy törvényes titoktartásra vannak kötelezve, de a törvény ugyanúgy fel is oldhatja őket – azaz az egyházi intézményekben sem lehet a hivatali titoktartásra hivatkozva elkendőzni bűnöket. A jogszabályok az állami és az egyházi intézmények vezetőire és alkalmazottaira mindenben ugyanúgy érvényesek.

A pap gyóntatási joga, gyóntatási titoktartása azonban egy másik szál. Ebben éppen egy többlet van. A pap gyóntatása nem a közfeladatot ellátó szolgálat, nem is vonatkoznak rá a világi jog titoktartási-, és feloldási szabályai. De látni kell, hogy ezen a másik szálon is ugyanazt akarjuk: az áldozatok védelmét, a bűnös megtérését, a teljeskörű felelősségvállalást. A polgári jog, a büntetőtörvények és a szentgyónás lelki folyamata, illetve titoktartása nem ellenfelek, ugyanazon emberségesebb élet felé segítenek minket.

Fotó: Vatican News; portré: Merényi Zita

Magyar Kurír