Az én áldozatom és a tiétek

A szentmisében a liturgia vezetője háromszor szólítja fel a közösséget könyörgésre. A második ezek közül az Egyház és a szegények számára szánt adományok összegyűjtését és az oltár előkészítését követi. Ekkor nemcsak az egyszerű „Könyörögjünk!” buzdítást használjuk, hanem – az új fordítás szerint – a főcelebráns így szól a gyülekezethez: „Imádkozzatok, testvéreim, hogy az én áldozatom és a tiétek kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt!”.

Ez a formula szinte azonos szöveggel jelenik meg a IX. századi francia liturgikus könyvekben, majd a római misekönyv is átveszi. Most, amikor a magyar fordítás a korábbi „áldozatunk” helyett a latin kettős birtokos szerkezetet igyekszik tükrözni („az én áldozatom és a tiétek”), fontos, hogy ezt ne értsük félre, mintha a pap áldozata nem ugyanaz volna, mint a gyülekezeté!

A liturgiában mindannyian adakozunk, sőt, felajánljuk Istennek „szívünket, szándékunkat, tetteinket és mind egész éltünket” (SzVU 220,5), hogy tudatosan keresztény életalakításunk által mi is Istennek szentelt áldozattá váljunk (vö. Rm 12,1).

Itt viszont nem ezen van a hangsúly. A liturgiától idegen a birtoklás gondolata. Sem a pap, sem a hívek nem mondhatják, hogy az áldozat az övék. A latin szövegben nem is tapad rá az áldozat szavára (sacrificium) egyik birtokos névmás (meum ac vestrum) sem. Éppen fordítva áll a dolog: mi mind Krisztusé vagyunk, aki egyszer s mindenkorra értünk áldozta önmagát a keresztfán, hogy kiengesztelje Istennel a világot (2Kor 5,19), és mindenkit egyesítsen.

Nagy Szent Albert tanítása szerint a liturgiát vezető pap éppen ezért kéri a hívő nép imádságának segítségét, hiszen gyönge és esendő ember, aki az Egyház támogatása nélkül nem állhat meg Isten színe előtt (vö. Liber de sacrificio missae III,2,4), hogy Krisztusnak az Atyához intézett örök közbenjáró imádságához csatlakozzon.

A szentmise nem az enyém vagy a tiétek, hanem az Egyháznak adott közös ajándék. Adjunk hálát érte, ahogy arra egy midrás (ókori zsidó rabbinikus irat) tanít: „Jönnek napok, amikor minden áldozat elmúlik, de a hála áldozata örökké megmarad; minden ének elmúlik, de a hála áldozata örökké megmarad!” (Pesiqta 79a).

Fotó: m.blog.hu/je/jezsuita/

Magyar Kurír