Párbeszéd a liturgiáról: Az ige liturgiája

„Az ige liturgiájának kiemelkedő részét a Szentírásból vett olvasmányok képezik a közéjük beiktatott énekekkel; ezt a részt a homília, a Hitvallás és a Hívek könyörgése bontja ki és zárja le. Az olvasmányokban, amelyeket a homília fejt ki, Isten szól népéhez, kinyilvánítja a megváltás és az üdvösség misztériumát, és lelki táplálékot nyújt. Maga Krisztus pedig igéje által jelen van hívei között. Isten szavát a nép csendben vagy énekével fogadja szívébe, és a Hitvallással csatlakozik hozzá. Isten igéjével betelve, az Egyetemes könyörgésekben az egész Egyház szükségleteiért és az egész világ üdvösségéért imádkozik.” (A római misekönyv általános rendelkezései, 55)

A szentmise bevezető részei elvezetnek bennünket az ige liturgiájáig. Jézus a kenyértörés előtt az írások magyarázatával kezd közel férkőzni az emmauszi tanítványok szívéhez. Ennek nyomán a keresztények eucharisztikus gyülekezeteiben az apostoli kortól felhangzik a Szentírás igéje. A kereszt és a feltámadás által szentesített új és örök szövetség népe, mint sajátját, Krisztus fényében olvassa és értelmezi a zsidó Bibliát. Már ekkor kialakul az Eucharisztia kétpólusú szerkezete. Az egyik pólus az írások olvasásáé és magyarázatáé, a másik a kenyértörésé. Az apostolok cselekedeteiben is látjuk, hogy Pál Tróászban az írások hosszas értelmezésével kezdi a hét első napján tartott istentiszteletet, és ezt követi a kenyértörés (vö. ApCsel 20,6–11). Az apostoli levelek terjedésével és az evangéliumok írásba foglalásával aztán ezek az újszövetségi iratok is helyet kapnak az ige liturgiájában, ahogyan arról Szent Jusztinosz is tanúskodik: „És a Napról elnevezett napon mindannyian, városokban és falvakban egyaránt összejövetelt tartunk, ahol felolvassuk az apostolok emlékiratait és a próféták írásait, amennyire azt az idő engedi” (I. Apológia, 67,3).

Éppen az emmauszi történet, ahol a két tanítványnak maga Jézus magyarázza a Szentírást, alapozza meg azt a hitünket, hogy „maga Krisztus pedig igéje által jelen van hívei között” (RMÁR, 55). Az ige liturgiája ennek folytán elsősorban esemény, párbeszéd, ahol Isten valóban szól, ahol az ige meghirdetésében Krisztus valóban jelen van, megszólít. Ebből fakadóan pedig tanítás, a keresztény hitre és életmódra hívó és buzdító szó, lelki táplálék – ez az utóbbi tanító funkció elválaszthatatlan az ige liturgiájának esemény, találkozás jellegétől. Ebben az elevenségben szül a Lélek a hallgatókban rácsodálkozást, megtérést, vágyat a követésre, válik a szeretetteli rend hazahívó szavává, s így nem silányul puszta moralizálássá, fűrészporrágássá.

A felolvasók, énekesek így Isten igéjét, beszélő jelenlétét tolmácsolják, ennek az eseménynek, Isten és ember párbeszédének csatornái, valódi liturgikus feladatot látnak el. Ahogy Szent Benedek mondja a felolvasóról: „De ne ragadja senki csak úgy alkalomszerűen kezébe a könyvet, hogy abból olvasson... Énekelni vagy felolvasni ne merjen senki, csak az, aki teljesíteni tudja ezt a feladatot, úgy, hogy a hallgatók épüljenek” (38,1; 47,3). Ehhez a feladathoz tiszteletteljes, imádságos készület illik, és ezért is kap külön lektori felhatalmazást az Egyházban az, aki rendszeres olvasói feladatot lát el.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír