Párbeszéd a liturgiáról: Az ünneplés kapuja: a bűnbánat (1.)

„A nép üdvözlése után a pap, a diakónus vagy más szolgálattevő igen röviden bevezetheti a híveket a napi szentmisébe. Ezután a pap bűnbánatra szólít fel, majd rövid csend után az egész közösség bűnbánatot tart, végül a pap bűnbocsánatért imádkozik.” (Római Misekönyv Általános Rendelkezések, 50–51.)

A keresztvetés és a köszöntés elvezet bennünket a közös ünneplés kapujához. Húsvét titkát készül megünnepelni a keresztény közösség, amely Egyháznak, a Szentháromságtól megjelölt, lefoglalt népnek, Isten választott nemzetségének, szent papságnak ismeri fel önmagát.

Jó, ha az üdvözlés szertartásos szavai után a pap néhány jól megválasztott, személyes, mégis pontos mondattal bevezeti a gyülekezetet abba, ami történni fog. Ez semmiképp sem szabad, hogy egy nulladik prédikáció legyen. Mégis, ezek a szavak, amelyeket a napi evangéliumi üzenet ihlethet, segítenek abban, hogy a pap kapcsolatba kerüljön az egybegyűltekkel, „tudomásul vegye” őket, és hogy az aznapi ünneplés sajátos karaktere, a hálaadás iránya felvillanjon előttük. Ezek a szavak vezetnek el a bűnbánathoz, ami az ünneplés tulajdonképpeni kapuja.

„Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait!” A pap töredelemre hívja a gyülekezetet. A bűnbánatra való felhívás utáni rövid csend arra nem alkalmas, hogy nagyívű lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk, nem is erre való. Arra jó, hogy felébresszük magunkban az evangéliumi vámos töredelmét; hogy „a templom végében megállva” belássuk: nem tudunk méltók lenni Istenhez: ha a saját érdemeinkre kellene hagyatkoznunk, akkor itt véget érne a közös történet.

A szentmise elején ezért visszük Isten elé egész valónkat. Lefegyverkezve megállunk, és megmutatjuk, kik is vagyunk valójában: bűneinkkel, törékenységünkkel, ajándékainkkal, életünk minden kibogozhatatlanságával és mindennel, amiért neki tartozunk hálával, az ő irgalmának tesszük ki magunkat.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír