E víz és bor titka által

A Római misekönyv új fordítása néhány ponton módosította megszokott imádságos szövegeinket. A következő hetekben vegyük sorra ezeket, és fedezzük fel, mire tanít bennünket a liturgia ezeken a megfogalmazásokon keresztül! 

Az eucharisztikus ünneplés során van néhány imádság, amelyeket a liturgia vezetője halkan végez el. Ezek közé tartozik az a rövid fohász, amit az adományok előkészítésekor mond, amikor egy kevés vizet elegyít az oltárra kerülő borral: „E víz és bor titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek.” 

Az ókorban a mediterrán országokban a bor a mai állagához képest egy sűrítmény volt, amit fogyasztás előtt több-kevesebb vízzel kevertek. Ez a szokás a liturgiában az első egyetemes zsinatokat követően azzal a jelentéstulajdonítással gazdagodott, miszerint

a víz és a bor éppen olyan szétválaszthatatlanul elegyedik, ahogyan Krisztus megtestesülésében egységre lépett az emberi és az isteni természet.

A liturgiában a szent szimbólumok nyelvén hitvallást teszünk a halhatatlan Istenről, aki Jézusban magára öltötte halandó emberségünket. Benne a két természet szétválaszthatatlanul egyesült. A kereszten meghalt, értünk megtöretett. De ahogy a kehelybe ejtett ostyadarabot átjárja az eucharisztia bora, a feltámadáskor úgy töltötte meg Krisztus testét is a Lélek örök isteni élettel. Ezt a feltámadott testet vesszük magunkhoz áldozáskor.

A padokból kilépve a feltámadt Krisztus elé járulunk, hogy vele egyesüljünk. Így válik a kenyér és a vízzel elegyített bor hitvallássá Krisztusról, aki vendégül lát bennünket asztalánál.

A szimbólumok Krisztus mellett az ő megváltó szándékába vetett hitünket is kifejezik. Isten ugyanis azért lett emberré, hogy mi megistenüljünk. Az Egyházban Krisztus testének tagjaivá váltunk. Ha ő, az Egyház Feje felvétetett a mennybe, akkor testének tagjaiként vele együtt mi is örök isteni életre szóló ígéretet kaptunk: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54).

Fotó: Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet

Magyar Kurír