Párbeszéd a liturgiáról: Egy régi, tiszteletre méltó himnusz (2. rész)

Nem véletlen, hogy a húsvéti vigílián a nagyböjt csendje után újra megszólaló Gloria az egyik legszebb, legdrámaibb pillanat. Ennek az éneknek a kitörő öröméhez az ütemes, eleven, semmiképpen nem elnyújtott ének illik, és magától értetődő módon az álló testhelyzet. A dicsőítő imát végző ember és közösség testtartása az állás, ezért is írják elő ezt a liturgikus szabályok, amelyek a leülésre először az olvasmány előtt adnak lehetőséget. Az éneklés technikájában jártasak jól tudják, hogy rendesen, összeszedetten, odaadóan énekelni alapvetően állva lehet, hát még egy ilyen kiemelt éneket. Az ima bizonyos testi megnyilvánulásai nélkül fontos tapasztalatoktól esünk el, pedig, ha van a liturgiának olyan mozzanata, ahol a tapasztalaté és a megélése az elsőbbség, akkor az éppen a Dicsőség közös éneklése.

Úgy tűnhet, hogy a Szentlélek csupán mellékszereplője ennek az imának („Mert egyedül te vagy a Szent, te vagy az Úr, te vagy az egyetlen Fölség, Jézus Krisztus, a Szentlélekkel együtt”). Ugyanakkor tudjuk, hogy az Egyházban a közösség Istenhez fordulásának ihletője, mozgatója mindig a Lélek. Ahol ennyi ingyenesség, öröm, hála van, ahol ennyire Isten áll a középpontban, mint ebben az imában, ott a Lélek semmiképpen sem mellékszereplő, hanem, mondhatjuk, a kórusvezető, aki nélkül azt sem tudnánk, mi az imádság. Nem túlzás azt állítani, hogy ez az ének az eucharisztikus ünneplés egyik kiemelten karizmatikus mozzanata.

Magyar Kurír