Párbeszéd a liturgiáról: Gyerekekkel

Sokan töprengtek már el azon, hogy a liturgiát szabad-e a gyerekek szintjére vinni, vagy már csecsemőkortól szoktatni kell őket a templomi áhítat légköréhez, hogy abba belenőve felnőtt korukban mintegy természetesen vegyenek részt a liturgián. Mindkét vélemény mellett szólnak komoly, elfogadható érvek. Talán nem is érdemes mereven szembeállítani a két szempontot, hanem megnézni, hogy milyen közegben melyiknek van inkább érvénye.

Egyedülálló lelkipásztori helyzet az, ha teljes családok kisgyermekekkel és csecsemőkkel jöhetnek a szentmisére, anélkül, hogy pironkodniuk kellene a csemeték által elkerülhetetlenül megjelenő hangok, zörejek, néha kisebbfajta káosz miatt.  A család abban a természetes közegben vehet rész büntetlenül a vasárnapi istentiszteleten, ahogy a hitét éli, a szülőknek praktikus szempontok miatt nem feltétlenül kell külön misére járnia.

A liturgia ilyenkor természetesen kerülhet párbeszédbe a gyermekekkel, anélkül, hogy nagyobb változtatásokat igényelne. Az énekek, a közösen végzett mozdulatok, az elmondott szavak mégis különös mérlegre kerülnek ebben a zsibongó világban. Óhatatlanul kiderül mi az, aminek elemi ereje van, és mi a sallang. És ebben a közegben tanuljuk meg azt is, hogy nem kell mindennek teljesen érthetőnek lennie ahhoz, hogy értelme, hatása legyen.

A családos mise különleges pillanata a homília: a papnak érdemes leszállni a szószék magasából, és megkérdezni a gyermekeket. Meglepő útravalót kaphat az egész gyülekezet „természetes teológiából”, és gyermekek veleszületett Isten-ismeretéből, ha párbeszédre lép a kicsikkel. Arra is jó ez, hogy rádöbbenjünk: elméleteink néha kilométerekkel a bennünket hallgatók feje fölött húznak el…

Jó, ha közben a gyermekek a Szent iránti tiszteletet és a kerettartást is tanulják: a szülők és a pap együttműködéséből, párbeszédéből születhet meg az a légkör, ahol tudjuk, mikor van helye a vidámságnak, a csendnek, a figyelemnek, a térdre borulásnak.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír