Párbeszéd a liturgiáról: A gyülekezés napja

A keresztény közösség – egyház, ekklészia – a vasárnapról kapja a nevét. Az első keresztények számára ez volt az összegyülekezés napja, a feltámadt Krisztus ünneplése. Enélkül nem az lenne, ami, aki. Ennek az ünneplésnek a legfontosabb magja és minden ünnepnap őse a hetente visszatérő vasárnap. A latin neve dies dominica (az Úr napja). Ez volt ugyanis az a szombatot (a zsidó sabbatot) követő nap, amikor Jézus az alvilág és a sötétség erőit  legyőzve feltámadt a halálból, és az ősatyákat felhozta a sötétség honából. Az a nap, amikor az asszonyok és a tanítványok megpillantották az üres sírt és az összehajtogatott halotti lepleket. Ezen a napon találkozott Jézus Krisztus az emmauszi tanítványokkal. A feltámadásban ezen a napon egyesült visszavonhatatlanul az, ami emberi és ami isteni. Jézus győzelme ezen a napon lett az emberiség győzelmévé. Vasárnap tehát az ő húsvétját: halálát, pokolra szállását és feltámadását, valamint megváltásunk szent titkát ünnepeljük.

A vasárnap lényegéhez tartozik a közös eucharisztikus ünneplés. Az Egyház is erről kapta a nevét. (Az ecclesia a görög enkaleo igéből származik, és egybegyűjtést, egybegyűlést jelent. Az Apostolok cselekedeiben ez jelenti azokat a keresztény gyülekezeteket, amelyek az Eucharisztiát ünnepelni jöttek össze.) A feltámadt Krisztus az igében szól hozzánk, és arra hív, hogy az ő szavai és élete szerint éljünk. Az Eucharisztiában találkozunk vele, belőle kapjuk gyógyulásunkat. Az Eucharisztiában lesz élővé számunkra a húsvét, és leszünk mi is Krisztus testévé. Megváltottságunk, Jézus Krisztus ünneplése és a róla való emlékezés tesz bennünket közösséggé. Vasárnap születik újjá az Egyház: ekkor éljük át újra és újra, hogy Jézus velünk jár, bennünk él, és testvéreinkben is jelen van. Vasárnap kapjuk azt a küldetést, hogy a hét többi napján Isten gyermekeiként, a Feltámadott testvéreiként, vele igazi barátságban éljünk, és testvéreinkben is őt lássuk meg.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír