Húsvéti gyertya

Húsvét éjszakáját a fény liturgiájával (Lucernarium) kezdjük.  Az 5. század közepére visszavezethető, jeruzsálemi rítus ez: a keresztények már akkor Jézus sírjának körtemplománál gyülekeztek, majd égő lámpásokkal a bazilikába vonultak, ahol tizenkét olvasmányt hallgattak meg, és imádkoztak. Az ő példájukat követve mi is megáldjuk a tüzet, majd arról meggyújtjuk a húsvéti gyertyát, ami egészen pünkösdig, továbbá minden keresztelőn és temetésen Krisztus világosságaként ragyogja be a templomteret.

Az égő gyertya önmagát felemésztve világít, ezért Jézus szimbóluma, aki értünk áldozta önmagát. A liturgiát vezető pap és a húsvéti örömének éneklője is Krisztussal azonosítja. A görög ábécé első és utolsó betűje díszíti, utalva a Jelenések könyvére, amelyben Krisztus így szól: „Én vagyok az alfa és az ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 1,8; 22,13). Öt tömjéndarab jelképezi szent sebeit, amelyek a feltámadt Krisztus testén is láthatók maradtak (Jn 20,20).

A Szentírás és a misztika sokszor hasonlítja Istent a tűzhöz. Mózesnek égő csipkebokorban jelent meg, örök lángként, ami ég ugyan, de nem ég el (Kiv 3,3). János evangéliuma, amit az egész húsvéti időben olvasunk, Jézust az igazi világosságnak (1,9), a világ világosságának (8,12; 9,5) nevezi, aki a sötétben világít (1,5), és a sötétség nem tud erőt venni rajta. Mi ezt a fényt követjük (8,12), ebben járunk (12,35), mint a világosság fiai (12,36).

A húsvéti gyertya fénye a dicsőségben feltámadt Krisztus világossága, aki elűzi szívünk és gondolataink sötétségét. Ez a jézusi példabeszédek mécsvilága, amit az öt okos szűz tart a kezében, hogy amikor éjszaka megérkezik a vőlegény, bevonuljanak vele a menyegzős lakomára (Mt 25,10). Ez Isten éber szolgáinak égő gyertyalángja, akik kitartóan „várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál! Bizony, mondom nektek, felövezi magát és asztalhoz ülteti őket” (Lk 12,36–37).

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír