Párbeszéd a liturgiáról: A köszöntés

„A Kezdőének elhangzása után a pap, aki a papi széknél áll, és az egész közösség keresztet vet, majd a pap az egybegyűlt közösség köszöntésével figyelmeztet az Úr jelenlétére. Ez a köszöntés és a nép válasza érzékelteti az ünneplésre egybegyűlt Egyház misztériumát. A nép üdvözlése után a pap, a diakónus vagy más szolgálattevő igen röviden bevezetheti a híveket a napi szentmisébe.” (Római Misekönyv Általános Rendelkezések, 50.).

Már mindenki elfoglalta a helyét a templomban. Ezek a helyek szimbolikusak, hiszen kiemelik a liturgián részt vevők fontosságát, az ott betöltött szerepük sajátosságát is. Nem véletlen, hogy a misekönyv külön pontokat szentel ezek leírásának (310–312.). A köszöntésre vonatkozó előírás fontosnak tartja kiemelni a pap helyét: „aki a papi széknél áll”. A papi szék, latinul szédesz, a liturgia egyik lényeges fókuszpontja, amelyről így ír a misekönyv: „Az ünneplést vezető pap ülőhelyének jeleznie kell, hogy ő a közösség elöljárója, és feladata az imádság irányítása. (…) A trónszéknek azonban még a látszatát is kerülni kell.” (310.) A papi szék tehát nem hatalmi szimbólum, hanem szolgálatot jelez, a vezetés szolgálatát. Az ott ülő a gyülekezetért van, és nem a gyülekezet van őérte. Ő az, aki a közös Isten felé fordulásban „elöl jár”.

Innen, a szédesztől köszönti a pap a gyülekezetet, a misekönyv szerint kitárt karral: „Az Úr legyen veletek!” A kitárt kar a befogadás, az egybegyűjtés gesztusa. Tárt karokkal vártak – mondjuk, amikor a vendégszeretet fenntartások nélküli, őszinte formáját tapasztaltuk meg valahol. A pap a köszöntéskor tulajdonképpen nem a saját nevében beszél, hanem az Úr, vagyis a Feltámadott nevében, aki jelen van az ünneplő gyülekezetben. Ő hív bennünket kitárt karral, hogy őáltala, ővele és őbenne ünnepeljünk. S ha jelen van, akkor mi, akik itt egybegyűltünk, az ő egyháza vagyunk, Isten végidőkbeli népe, melyben jelen van a húsvét szent titka, megváltásunk eseménye. Választott nemzetség, királyi papság, szent nép vagyunk (vö. 1Pét 2,9): erre emlékeztet bennünket ez a köszöntés.

„És a te lelkeddel!” – hangzik fel az ünneplő gyülekezet válasza. Amikor a nép viszonozza a pap köszöntését, a liturgia kihagyhatatlan szereplőjeként, tevőleges résztvevőjeként lép fel. A pap lelkére hivatkozik, arra, ami benne Istenhez kapcsolódik. A közösség dolga, hogy tudatosítsa a liturgiát vezetőben: ő most az üdvözítő Isten szolgája, munkatársa abban, hogy az Egyház számára a húsvét jelenvalóvá legyen.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír