Párhuzamosok ha találkoznak – Bognár Szilvia új lemezéről

Ha feltesszük a Parallel névre keresztelt korongot, az első taktusok mindjárt rádöbbentenek minket, mennyire telített a fülünk kortárs popzenével. A simogató énekduettel, majd bontott akkordkísérettel és latin szöveggel induló (Sol sub nobe) énekcsokor ugyanis a bevált slágerközhelyek felől figyelve szinte teljesen idegenül hat. Ez az ellenállás – mondanom se kell – teljesen szándékos, ami mögött azonban nem a dacos lázadás gesztusát, hanem tudatos, letisztult alkotói programot érdemes keresnünk. Egymáshoz hajlítani magyar népzenekincsünk legszebb dallamait, a középkori históriás énekeket, a gregoriánt és az európai folkzenei örökséget nem könnyű feladat: sok töprengést kíván. S a mögöttes szellemi tartalom igenis ott rejlik az album szerzeményeiben: az ötvözés olyan jól sikerült, hogy a végeredmény egészen természetesnek tűnik. Mintha az összeválogatott dallamok és szövegek mindig is összetartoztak volna; pedig felbukkan itt ősi rítusének, veretes liturgikus szöveg, pajzán menyasszony-csalogató, Szűz Máriához könyörgő imádság vagy éppen incselkedő szentivánéji (tűz)ugrós. S a nyelvi kavalkád sem könnyíti meg a befogadást: magyar váltakozik latinnal, óportugállal, szepárddal, ófranciával és héberrel. Innen figyelve még bravúrosabbnak tűnik az elkészült zenei anyag témavilágának egységessége.

Alaposabb ismerkedés szükséges tehát Bognár Szilvia friss lemezével, ám mélyelemzés helyett  jobb, ha először engedjük azt magunkon minél többször átfolyni: szívvel jobban érthetőek ezek az énekek, mint ésszel. S idővel újabb kincseiket tárják fel előttünk: itt egy dallamkeresztezés (Szent Iván-i tűz, Piros pünkösd), ott egy izgalmasan megmozduló basszus (Sanctus), amott egy különleges harmóniamenet (Menyasszony leszek) pezsdít, miközben egyre gyönyörködhetünk a visszafogott, takarékos hangszerelésben, az ízléssel megkomponált fordulatokban és legfőképp abban a könnyed, már emlegetett természetességben, amivel a zenei folyam egyik stílusból (évszázadból) a másikba ugrik, a legkisebb zökkenő nélkül. Csöndes, ám állhatatos ellenállás ez a korszellemmel szemben, mely zenében is leginkább az azonnalit, a rögtönözve egymásra dobáltat és a gyorsan múló, felszínes élményt szereti. A Parallel a múltból merít ugyan, szemlélete azonban kétségbevonhatatlanul korszerű. Tudomásul veszi a posztmodernt, de nem enged neki: tudatos szellemi törekvés íveli át és fogja össze a tizennégy szerzeményt. S ha ez nem volna elég, megpendít valamit abból a világból, amit hétköznapi fogalmainkkal mi magunk is csak halványan tudnánk körülírni. Bognár Szilviának és alkotótársainak persze nagy segítségére vannak a vallásos töltetű szövegek, ám az üdvtörténet titkait átadni nehezített feladat: hitelesség kell hozzá. Az album ebből is kiválóan vizsgázik, több helyen kifejezetten katartikus pillanatokat szerezve.

Érdekes, ám látszólagos ellentmondás, hogy míg a csapat előző albuma, a 2013-ban megjelent etNoé anno hangsúlyos jazz- és progresszív zenei felfogásban fűzte össze ismert népdalainkat, emitt leginkább a tömörítés jellemző a zenei megfogalmazásra. Pedig a két megközelítés valójában egy tőről fakad. Többet, nemesebbet felmutatni a részek puszta összességénél; új minőséget csiholni az ihlető zenei köznyelvek kavalkádjából. Szelíden egymáshoz hajlítva találkoztatni a párhuzamosokat.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.