Partnerként a változásban – Heidl György államtitkár a kormányzat és az egyházak kapcsolatáról

Ezekről a kérdésekről, valamint az állam és az egyház együttműködésében zajló gyökeres változásokról beszélgettünk Heidl György társadalmi kapcsolatokért (magyarságpolitika, civil, nemzetiségi és felekezeti ügyek) felelős államtitkárral, aki állítja, napjaink társadalmi folyamataiban kulcsfontosságú a párbeszéd, az empátia és az érdemi egyeztetés.

– Tudományos munkássága alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy szinte együtt él az egyházatyákkal. Állami szerepvállalásában milyen útmutatásokra hagyatkozhat a tanításukból?

– A patrisztikus irodalomból rengeteget lehet tanulni a társadalmi kapcsolatokért felelős állami vezetői szerepben is. Az egyházatyákként tisztelt püspökök rendkívül műveltek, retorikailag is nagyon képzettek voltak, és különösen erős szociális érzékenységgel bírtak. Nagy Szent Baszileiosz alapította az első kórházat, Nazianzoszi Szent Gergely prédikációi mélyen megindító módon szóltak arról, hogyan lehet segíteni például a leprásokon. Szent Ambrus és Aranyszájú Szent János következetesen érveltek a szegényekről való gondoskodás szükségessége mellett, az uzsoraszedés ellen. Ez egészen új helyzetet teremtett, mert

a szegények és a betegek sorsa korábban nem volt része a klasszikus retorikának. Az egyházatyák is szembesültek az Egyház hatalomhoz való viszonyának kérdésével,

azzal, hogyan őrizhető meg az Egyház eredeti identitása, és milyen kapcsolatot lehet, kell kiépíteni az államhatalommal, a császárral és a császári udvarral ahhoz, hogy megmaradjon az Egyház önazonossága.

– Ebből a szellemi háttérből érkezve mi vezette arra, hogy igent mondjon az államtitkári felkérésre?

– Egyházi és egyetemi vezetői megnyilvánulásaimban korábban többször fogalmaztam meg határozott és világos kritikát arról, hogy rossz irányba tart a magyar közélet. Amikor óriási változás áll előttünk, megnyílnak lehetőségek, és kap az ember egy felkérést: „Eddig bíráltad, megfogalmaztad, hogyan lenne jobb, akkor most gyere és csináld!”, arra nem igazán lehet nemet mondani, mert lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy meg sem próbáltam, csak szájhősködtem. Állami megbízatást ellátó vezetőként el tudom különíteni magamban azt, hogy elkötelezett katolikus vagyok, ebben a tisztségemben nem jelenhetek meg az Egyház képviselőjeként. Szekuláris államban, demokratikus közegben dolgozunk. De természetesen az, hogy egy-egy adott ügyben ki milyen döntést hoz, függ a belső meggyőződésétől, az identitásától.

A keresztény politikusi habitusra vonatkozóan jó útmutató a Katolikus Egyház társadalmi tanítása, a kereszténydemokrácia és a keresztény szociális elvek mára kikristályosodott világa.

Ez az, ami meghatározó lehet. Ha valaki alaposan tanulmányozza ezeket, akkor azt is látja, hogy az Egyház a 19. századtól kezdve már a szekuláris világgal való párbeszédben fogalmazta meg a társadalmi tanítását, saját korai tapasztalatait is beleépítve. Ez fontos és jó alap, amikor az egyes esetekkel kell foglalkoznunk. Látunk torz értelmezéseket is, amikor valaki a keresztény hitelveket bunkósbotként használja, és rá akarja erőltetni a saját nézeteit egy teljesen szekuláris társadalomra. Ilyenkor nem az a megoldás, hogy zászlót vagy kardot ragadok, hanem megnézem, az adott esetben melyik döntés a számomra elfogadható. Másfelől viszont fontos adottság, hogy katolikusként nagyobb empátiával és tájékozottsággal tudok viszonyulni az egyházügyekhez.

– Milyen súllyal vannak jelen az egyházakat érintő kérdések az államtitkárság tevékenységében?

– Sok a kihívás az egyházak és a felekezetek terén is. Számos találkozásunk volt már egyházi vezetőkkel minisztériumi keretek között és rendezvényeken, ahol kötetlenebb beszélgetésekre is alkalom nyílt. Érzékelhető a körükben egyfajta bizalmatlanság, de bízom abban, hogy akik az életüket az evangélium hirdetésére tették fel, azok képesek megnyílni, és felülvizsgálni az előítéleteiket, ha nem találkoznak azokat megerősítő tapasztalatokkal. Úgy gondolom, eddig nem adtunk okot az előítéletek erősödésére.

Azt is el kell mondanom, hogy az egyházak és a civil közösségek hozzászoktak ahhoz, hogy ha szükségük van valamire, írnak egy levelet, kérnek ennyi és ennyi millió forint támogatást. Az elmúlt hetekben a másfél millió forinttól a másfél milliárdig terjedt a skála ezekben a kérésekben. Ezekre én sorra nemet mondok, mert szeretnénk egy átlátható pályázati, támogatási rendszert kialakítani. Legyenek pontos keretek, és az állam akkor támogasson valamit, amikor ténylegesen szükség van állami beavatkozásra. Vajon milyen közösség az, amelyben a legapróbb hitéleti ügyet is az államtól várt pénzből akarják finanszírozni, és nem az adott közösség vállalja fel a megoldását?

Olyan irányba kívánjuk módosítani a rendszert, hogy az erősítse a közösségeket, és megmaradjon az autonómiájuk.

Erősödjön a szolidaritás azáltal, hogy a helyi közösség tagjai részt vállalnak a saját ügyeikben akár munkával, akár anyagi támogatással. A korábbi működésmód a civil létforma lényegét rombolta, és az egyházi közösségeknek is a lényegét tette tönkre. Minek indítsanak egyházmegyék olyan, nem az államtól átvállalt feladatokat ellátó vállalkozásokat, amelyek soha nem lehetnek önfenntartók, és folyamatosan az állam támogatására szorulnak? Ezek azok az ügyek, amelyek kiváltják a jelenleg tapasztalható népharagot, és érzékelhető egyházellenességet eredményeznek a közbeszédben. Nekünk, az egyházi ügyek felelőseinek egyszerre jelent nehézséget és megoldandó feladatot az, hogy védjük az egyházakat a jogtalan, gyakran igazságtalan kritikákkal szemben, ugyanakkor megváltoztassuk azt, amit jogosan ér bírálat, és eközben elnyerjük az egyházak bizalmát. Ebben is látjuk a feladatunkat.

– Mit jelent az egyházak számára a jelenlegi egyházellenes hangulat?

– Az ilyen helyzetek leckét jelentenek az egyházaknak. Önvizsgálatot kell tartani, amikor a népszámlálási adatok tükrében világossá válik, milyen sok embert veszítettek el az elmúlt tíz évben. Egész generációk nem tartják ma tekintélynek az egyházakat, és tömegek fordultak szembe azzal a politikai rezsimmel, amelyik állítólag az egyházak természetes szövetségese volt. Ez önvizsgálatra kell hogy indítsa az egyházakat. Ha nem teszik meg, akkor soha nem fognak kijönni abból a helyzetből, amelyben céltáblái ezeknek a bírálatoknak. Politikai cselekvés nem tud segíteni rajtuk. Nekik maguknak kell felismerniük, hogy baj van, hiszen gyógyítani is csak akkor lehet, ha elismerjük, hogy van betegség.

A szembenézés erőteljesen egyházi belügy és feladat.

Jó alkalmat kínál erre az a körlevél, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az 1996-ban kiadott Igazságosabb és testvériesebb világot! című püspökkari körlevél megjelenésének 30. évfordulójára tervez.Ha ez nem azzal kezdődik, hogy szembenézünk az elmúlt évekbeli felelősségünkkel, hanem arról szól, hogy mi mindent jól csináltunk, csak a világ rossz, akkor nincs esély arra, hogy az Egyház tekintélyre tegyen szert.

– A kormány megalakulása óta eltelt száz nap az ismerkedés, a kapcsolatok feltérképezésének ideje volt. A következő lépés várhatóan az egyházügyi törvény lesz?

– Intenzíven folynak a megbeszélések az egyházi közösségekkel, köztük a három zsidó felekezettel, a protestáns egyházakkal, és más vallások hazai képviselőivel is találkoztunk már. Kiváló munkatársai vannak a helyettes államtitkárságnak, olyan kollégák, akik az előző kormányzat alatt is ott dolgoztak, az egyházak iránt elkötelezettek, nem pedig politikai pártok iránt, ami nagyon jó. A helyettes államtitkár tudása lenyűgöző, a munkatársak mélyen ismerik az adott területet, komoly szaktudás áll tehát rendelkezésre.

Az egyházügyi törvény annyira súlyos kérdés, hogy semmiképpen sem szeretnénk elkapkodni.

Az őszi ülésszakra nem fog bekerülni, jelenleg a gondolkodás és a párbeszéd fázisában vagyunk. A 2011-es egyházügyi törvény a Katolikus Egyházat is meglepte. Mi biztosan nem lépünk előkészítetlenül, mindig az érintettekkel együttműködésben és egyeztetésben haladunk, és amit kidolgozunk, az párbeszédalap lesz. Nagyon nehéz a feladat, nincs tökéletes megoldás, de látunk a jelenleginél jobb módozatokat.

A finanszírozás tekintetében is változtatásokon dolgozunk. Hozzászoktatták az egyházakat ahhoz, hogy feudális rendszerben éljenek: akinél a kasszakulcs, ahhoz kell járulni. Ilyen a jövőben nem lesz.

– Milyen szerepet tölthetnek be az egyházak a szekuláris társadalomban?

– Szekularizált a világ, de a nyugati gondolkodás történetileg keresztény alapú, emberképét is a kereszténység alakította ki. Az egyháznak megvan a kétezer éves hivatása. Leegyszerűsítve: a lelkek üdvösségét szolgálja, és ezt az örök küldetést mindig egy adott korban, adott hatások mentén, adott viszonyrendszerben kell megvalósítania. Az állammal való kapcsolatában ma a diakónia területének feladatai vannak előtérben, amelyeket átvállal az államtól, s ezekhez az állam jogszabályok alapján normatívákat rendel. E tekintetben nem nagyon különbözik az alapítványoktól, egyesületektől. Abban azonban igen, hogy

az egyházaknak óriási a szerepük a kultúraformálásban, a történelem alakításában. Figyelembe kell venni azt a többletet, értéket, amit hozzá tudnak adni a társadalom életéhez és működéséhez.

Szerintem az államnak és az állampolgároknak is tudatosítaniuk kell ezt, s az egyházaknak a közösség javára folytatott építő tevékenységét, jelenlétét el kell ismerni. Amikor a jelenlegi állapotról beszélünk, semmiképpen nem lehet zárójelbe tenni ezt a kultúraalakító erőt, az anyanyelvet, az irodalmat, a művészeteket formáló, megtermékenyítő hatást, azt az örökséget, ami a nem hívők számára is érték, és ami az ő identitásukat is alakította.

– Mire gondolt, amikor az egyik írásában úgy fogalmazott, hogy az egyházkép, ami ma él az emberekben, összességében igazságtalan?

– Az emberek egyházról alkotott képe ma sokszor valóban igazságtalan. Eszerint a Katolikus Egyház dogmatikus, értelemellenes, feltétlen engedelmességet követel, és illetéktelenül beavatkozik az emberek magánéletébe. Holott ami a Katolikus Egyház tanításában dogmaként rögzül, az igazából nem megköt, hanem felszabadít. A dogmák paradoxonokra épülnek, amelyek túllendítenek minket a ráció korlátain, és az értelem fölöttihez vezetnek. Ez a dogmákban a legnagyobb lehetőség. Ha ezeken gondolkodni kezd az ember, elképesztő távlatok nyílnak meg az értelem keresése számára. Az Egyházhoz tartozás éppen ezért a szabadság közege, úgy, hogy az Egyház közben világossá teszi az elkötelezettségét és az elvárásrendszerét is. Ennek az odatartozásnak bárki számára azt kellene jelentenie, hogy ő valamilyen módon Isten országának polgára, felszabadult, szabaddá lett ember, mert Krisztus kiemelte őt ebből a világból, s így bár abban él, már nem a világé.

– Milyen fórumokon lát esélyt a valódi társadalmi párbeszédre a megosztottság mai viszonyai között?

– Valóban nagy a feszültség az emberekben, a családokban és a munkahelyeken a rendkívüli politikai megosztottság miatt. A társadalmi közegben ugyanazt tehetjük ez ellen, mint amit a családon belül.

Úgy kerülhetjük el, hogy hamis és elleneséges képünk legyen egymásról, úgy juthatunk közelebb a másik megértéséhez, ha meghallgatjuk, ki mit és miért támogat vagy utasít el, ha nem sértődünk meg, és ha nem fordítunk hátat egymásnak.

A véleménycsere alapvetően a személyes találkozásokban tud megvalósulni. Túlságosan eluralkodott a mindennapjainkban a közösségi média. Ez az arctalan, metakommunikáció nélküli közeg szorongásokat, feszültséget kelt és gyűlöletet szít, így nem alkalmas a valódi párbeszédre. Sajnálatos, hogy ilyen nagy szerepet kapott az életünkben. Ezzel együtt jelen kell lenni ebben a térben is. A saját Facebook-oldalamat én is megtartottam, hogy a munkánkba legalább kis betekintést nyújtsak. Összefoglaló jelleggel időnként hírt fogok adni az államtitkárság munkájáról, hogy tájékoztassam azokat, akik első kézből szeretnének értesülni arról, mi minden történik. Sokat dolgozunk, és mert nagyon nagy várakozás övezi a változásokat, ezekről mindenképpen beszélni kell. 

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír 

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 13-i számában jelent meg.