Passióktól a Messiásig – Bősze Ádámmal a húsvéthoz kapcsolódó klasszikus zeneművekről beszélgettünk

– Milyen zenét hallgat húsvétkor?

– Bach Máté-passióját nagyon szeretem, egy történetem is fűződik hozzá. Tizenöt évig dolgoztam a Bartók rádióban és a Magyar Televízióban, sokszor közvetítettem élőben koncerteket. A Müpában egy sötét kis helyiségben volt a rádióközvetítő-állás, onnan rá lehetett látni a színpadra. A műsorvezetőnek soha nincs része igazi zenei élményben, ugyanis a fejhallgatón keresztül ugyanazt a hangot hallja, amit otthon a rádióhallgató. Sok év elteltével már tudtam, mennyit kell beszélnem egy koncert elején és a szünetben. Az előadás alatt általában kimentem a büfébe, hiszen egy sötét kis helyiségben ülni nem nagy élmény. Jó tíz éve a Collegium Vocale Gent adta elő a Máté-passiót Philippe Herreweghe vezényletével. Szólt a szerkesztő, hogy a szünetre úgy készüljek, plusz tíz percet kell majd beszélnem. Elkezdődött a koncert, de a fejemen maradt a fejhallgató. Annyira lenyűgözött az előadás, hogy nemhogy nem mentem ki a helyiségből, de készülni sem tudtam. A Máté-passiót azért is szeretem, mert kötődik Felix Mendelssohnhoz, aki az egyik kedvencem a zenetörténetben. Ő volt az, aki 1829-ben újra előadta a Máté-passiót. Korábban ugyanis – néhány zeneértőt leszámítva – nemigen ismerték Johann Sebastian Bachot. Ha megkérdezték volna Haydnt vagy Mozartot, hogy mi jut eszükbe Bachról, elsősorban nem Johann Sebastian nevét mondták volna, hanem Carl Philipp Emanuel Bachét, az egyik fiáét.

– Mi ragadta meg az imént említett előadásban?

– A Máté-passiót már jól ismertem. A Collegium Vocale Gent akkor a világ egyik legjobb régizenei együttesének számított, a szólisták, a kórus és a zenekar egysége megragadó volt. Számos koncertet közvetítettem, amikre nem emlékszem már, de ez az előadás belém égett. A Máté-passiónak van néhány olyan pillanata, például a bevezető zene, egy-két ária vagy a zárókorál, ami utánozhatatlanul szép.

– Mindig megdöbbent, hogy ilyen fájdalmat lehetséges zeneileg megfogalmazni. Vajon az, hogy Bach a saját életében rengeteg tragédiát élt át, hozzájárult ahhoz, hogy ilyen zenét tudjon szerezni?

– Én rendkívül óvatos szoktam lenni ebben. Nem gondolom, hogy egy zeneszerző magánélete és az általa írt mű között kapcsolat lenne. Bach több gyermekét és az első feleségét is elveszítette, de nem hiszem, hogy a személyes tragédiáját írta volna bele a passióba. Az irodalom más, a szerelem és a költészet között például van összefüggés. Juhász Gyula Anna-verseiről tudni lehet, hogy Sárvári Annához íródtak. Beleírta ezekbe a fájdalmát, mert Sárvári Anna nem volt hajlandó kötélnek állni. Emlékszem, az irodalomkönyvünkben szerepelt egy zseniális mondat: „Sárvári Anna egy szép, de tehetségtelen és minden bizonnyal csak Juhász Gyula számára elérhetetlen színésznő volt.” Az ars szó elsősorban mesterségbeli tudást jelent, nem művészetet. Nem véletlen, hogy az idősebb Bachot olyan zeneszerzőnek tartották, akinek szinte matematikailag megszerkesztett, kicsit kimódolt a zenéje. Haydn és Mozart is ezért vonzódott jobban Carl Philipp Emanuel Bach muzsikájához. A tehetséget vagy azt, hogy ki miért ír valamit, nem lehet hogyan megragadni. Ha maradéktalanul meg lehet, az nagy baj. A mesterséges intelligencia biztosan képes lenne utánozni Bachot, írni tudna egy másik János-passiót, ha megkapná az összes Bach-kottaanyagot és a szabályrendszert, ami alapján a zeneszerző dolgozott. De az így keletkező művek mégsem lennének olyanok, mint amiket Bach komponált. Hála a Jóistennek, nagyon nehéz megfogni a tehetség mibenlétét. A művészetnek ez a lényege. 

– Van más kedvenc zeneműve is, amely a húsvéthoz kötődik?

– Thomas Tallis 16. században élt angol zeneszerző Jeremiás siralmai című, két részből álló zeneművét is nagyon szeretem. Amikor szerzetes voltam, rajongtam a 16. századi angol egyházi zenéért. Később volt egy rövid életű, de emlékezetes énekegyüttesem, velük adtuk elő Tallis művét. A végén megszólal egy mély basszus hang, ezt Ménesi Gergely karmester énekelte, akinek gyönyörű szép basszus hangja van.

– Händel Messiása igen ismert, főként a második rész zárókórusa, a Halleluja.

– A Messiás már Händel életében és a halála után is népszerű volt, az operáival ellentétben ezt az oratóriumot rendszeresen előadják. A 18. század első évtizedeiben Londonban, mondjuk, tízszer játszottak egy Händel-operát, a zeneszerző halála után pedig végképp elfelejtették őket. A 20. században kezdték újra felfedezni Händel operáit, a Messiás azonban végtelenül népszerű mű volt már a megszületésétől fogva.

– Miért éppen ezt kedvelték meg?

– Egy oratóriumelőadásnak nincsenek olyan nagy költségei, mint egy operának, és az Egyház mint finanszírozó ott állhat egy-egy előadás mögött. Nem kell hozzá díszlet, jelmez, csak néhány szólista énekel, ráadásul kottából. Az opera ezzel szemben üzleti vállalkozás volt. Nem azért vették le a műsorról Händel operáit, mert nem voltak jók, hanem azért, mert a sokadik előadás után már nem volt közönségük, ahogyan ma egy Netflix-sorozatot sem nézünk meg kétszer-háromszor. Egy oratóriumot viszont mindig elő lehet adni az egyházi év ünnepein. Pergolesi Stabat matere ugyanilyen népszerűségnek örvendett. Pergolesi huszonhat évesen halt meg, nem hagyott hátra annyi művet, mint Händel, de a Stabat Matert Párizsban minden egyes nagyböjtben énekelték, akár minden vasárnap. Ezért amikor bemutatták Haydn Stabat Materét, a francia közönség visszahőkölt, mert annyira megszokta Pergolesi művét. Vannak kitüntetett zeneművek, amelyekre rákap egy-egy nép vagy város. Az angoloknál például olyan népszerű a Messiás, hogy régen felálltak a Hallelújára. Erről maga Haydn is írt, aki angliai tartózkodása alatt igen érdekesnek találta, hogy az angolok, bár van nemzeti himnuszuk, a God save the King, felállnak, amikor megszólal a Halleluja-kórus.

– A Stabat Mater kifejezetten nagypéntekhez kapcsolódik. Rossini is komponált ilyen művet, Kodály kórusművét pedig mindig hallhatjuk a szertartáson a templomi kar előadásában. Milyen Stabat Matert érdemes még megemlíteni, ami nem annyira ismert?

– Arvo Pärt kortárs észt zeneszerző művét ajánlanám, a Hilliard Ensemble angol férfi énekegyüttes készített belőle kiváló felvételt a kilencvenes évek elején. Megrázó erejű mű. Jacopo da Todi költeménye, a Stabat Mater az egyik olyan szekvenciaszöveg, amely megmaradhatott a liturgiában a Tridenti Zsinat nagy liturgikus tisztogatása után. A Katolikus Egyháznak ugyanis reagálnia kellett a reformációra, amely hevesen ostorozta a túldíszítettség, a túlzott pompa és a világiasság miatt. A Tridenti Zsinat után egyházi jóváhagyással a Victimae paschali laudes, a Pange lingua, a Stabat Mater és a Dies irae hangozhatott el, ezért is komponáltak sokan ilyeneket. Mozart a Lacrimosa tételig tudta megírni a Requiemet, a hátralévő részt a halála miatt más fejezte be.

– Verdi vagy a Mozart Requiemjét szereti jobban?

– A Verdi-requiem nekem olyan, mint egy operai alkotás, nem véletlen, hogy nem is lehet templomban hallani, hiszen nagyzenekar, nagy kórus, óriási apparátus és felkészült szólisták kellenek hozzá. Ha requiemről van szó, én a 16. század második feléből Orlando di Lasso németalföldi zeneszerző művét választanám. Szerintem ez a leggyönyörűbb requiem, amit valaha írtak, bár nincs benne hangszer, csak négy énekszólam.

– Hallottam nagypénteken olyan művet is, amelyben egy szinte üveghangnak ható szopránszóló is felcsendül újra meg újra.

– Ez Allegri Misereréje lehet, az 50. zsoltár megzenésítése. Mozartnak annyira tetszett, hogy a Sixtus-kápolnában kétszer is meghallgatta, és mivel a kottáját nem adták ki, amikor hazaért, fejből leírta az egészet.

– Van olyan zenemű, amely kifejezetten a feltámadásról szól? 

– A Feltámadás oratórium Bachtól és minden egyes Alleluja-tétel. De tulajdonképpen az összes misetételt mondhatnám, hiszen ha nincs feltámadás, nincs az Egyház sem. Az Exsultetnek nem nagyon tudok más megzenésítéséről. Ezt a nagyszombati szertartáson felhangzó szólóéneket régebben mindig egy diakónus énekelte, kezében a húsvéti gyertyával. Míg Jeremiás siralmait énekelheti kórus vagy szerzetesi közösség, addig az Exsultetet mindig csak egyvalaki.

– Kik azok a zeneszerzők, akik számára különösen fontos volt a hit? Liszt Ferencről például tudni lehet, hogy köze volt a ferencesekhez, a papsághoz, és szeretett reverendában járni. 

– Liszt viselhetett reverendát, és abbénak szólíttathatta magát, mert IX. Piusz pápa jóváhagyásával megkapta a kisebb rendeket Gustav von Hohenlohe kardinálistól. Ezt ma a diakonátus alatti, szenteléssel nem járó rendnek képzelhetjük el. A rosszakarói azt mondták, Liszt a reverendát allűrként öltötte magára. Eduard Hanslick, aki nem szerette Lisztet, de ragyogó zenekritikus volt, leírta, hogy egyszer Rómában, egy nagy lakosztályban fogadták a zeneszerzőt, s amikor kinyílt az ajtó, és mindenki tapsolt, Liszt reverendában jelent meg. Végigmutatott magán, és azt kérdezte: jól áll, nem? Hanslick ebből azt szűrte le, hogy Liszt számára a reverenda puszta divat volt, de ebben nagy valószínűséggel nincs igaza. Liszt Ferenctől nem állt távol a teatralitás, de mélyen vallásos ember volt. Amikor az első életrajzot írták róla, megkapta a fejezetek beosztását átnézésre. Úgy javította, hogy a Gyermekkor, édesapám haláláig című fejezet után a következő korszak 1830-cal kezdődik. Ez azért érdekes, mert Liszt édesapja 1827-ben halt meg, kimaradt tehát az életrajzból az a néhány év, amikor Liszt Párizsban papnak készült. Édesanyja írta le, hogy a párizsi Szent Vince-templomba járt, mindennap hosszú órákat töltött ott, bűnbánatot tartott, és kereste a választ arra a kérdésre, hogy a zeneművészet papja legyen vagy pedig az Egyházé. Egyes teóriák szerint végül Paganini koncertje mozdította ki ebből a dilemmából, s terelte a zenevirtuóz- karrier felé, de igazából nem ez jött közbe 1830-ban, hanem a júliusi forradalom. Ekkor döntötte el, hogy nem lesz pap, mert neki a művészetével kell küzdenie a szabadságért. 

Joseph Haydn életét is átjárta a vallásosság. Művei kéziratát rendszerint így kezdte: „In nomine Domini” (Isten nevében), és úgy fejezte be, hogy „Laus Deo” (Dicséret Istennek). De a feleségével, aki Haydn vagyonát papokra és szerzetesekre herdálta, hihetetlenül utálták egymást. Azt írták róluk, hogy amikor Haydn hazament a munkából, az egyháziak ott ettek-ittak az asztalnál, hangoskodtak, így dolgozni sem tudott miattuk.

– Egy elődásában az angyali zenéről beszél. Tényleg létezik ilyen? 

– Amit angyali zenének szoktam nevezni, az tulajdonképpen a középkor szemlélete. Ha egy énekdolgozatban a tanár azt kérné a diákoktól, hogy írjanak néhány zeneszerzőt a Krisztus-esemény utáni első ezer évből, nagy bajban lennének. Magam is így volnék ezzel, hiszen nem igazán tudnánk ilyet mondani. Akkor ugyanis azt gondolták, hogy a zene nem az ember találmánya, hanem Istentől jön. A zsidó-keresztény felfogás szerint Isten trónusa körül megállás nélkül énekelnek az angyalok. Ez az ének az, amit egy arra fogékony földi ember meg tud hallani álmában. Egy szerzetesnek azért van teletűzdelve a napja imaórával, hogy folyamatosan Istennek énekeljen, majdnem úgy, mint az angyalok. Nagy Szent Gergely pápáról kapta a nevét a gregorián, a hagyomány szerint ő gyűjtötte össze a liturgikus dallamokat és szövegeket. Az őt ábrázoló képeken látjuk, hogy mindig ott van a válla fölött egy galamb. De nem azért, mert érdekelte az ornitológia, hanem mert a galamb, azaz a Szentlélek súgta a fülébe a dallamokat. Ez ennek az elképzelésnek a szimbolikus megjelenítése. Amíg az európai kultúrában meg nem jelent a kottaírás és a többszólamúság, addig az angyali zenét próbálták reprodukálni. Még Joseph Haydn is azt írja, pedig ő a 18. század második felében és a 19. század elején élt, hogy ő tulajdonképpen csak médium: képes arra, hogy felfogja az isteni zenét, s mesterségbeli tudásával kompozícióba öntse azt. Az angyali ének és az arra válaszoló földi ember hangja olyan, mint a kérdés és a felelet, a lent és fönt kettőssége. Amikor egy zongoraversenyben a szólista játszik valamit, amire a zenekar válaszol, az ugyanolyan, mint amikor az angyali énekre felel a földi emberek kórusa. A szóló-tutti váltakozásának eredete itt keresendő. Hányszor olvassuk a Bibliában: angyali szózat hallatszott az égből. Az Ószövetségben az angyalok kara harsonákkal jelenik meg. A zsidó nép folyamatos háborúban álló nemzet volt, nyilvánvaló, hogy az angyali kar nem triangulumozott, hiszen megszólalásában erőnek kellett lennie. Krisztus születésénél azonban az angyal már lágy hangon énekel, és ez így maradt a középkor felfogásában is.

– A 21. században van még nyoma annak, hogy a zene transzcendens eredetű? 

– Ha nem szakrális zenéről beszélünk, akkor aligha. Nem mondom, hogy ez jó, de a Zeneakadémián is furcsán néznének rám, ha egy zeneszerzői fogásról azt mondanám, Beethoven ezt az angyaloktól tanulta. Viszont megfordítanám a kérdést, ugyanis nagy veszélyt látok abban, ha zeneszerzőként, zenészként valaki úgy gondolja, az isteni kegyelem részese, ezért nem kell megtanulnia a mesterséget. A tehetség valóban lehet mennyei eredetű, de szaktudás nélkül semmit sem ér, és azt az embernek kell megszereznie, olykor gyötrelmes munkával. Úgyhogy csak óvatosan az isteni hivatkozással. Szerintem a Jóisten nem ad oklevelet.  

Fotó: Merényi Zita  

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.