Patsch Ferenc SJ: XIV. Leó pápa első enciklikájának mérlege (3. rész)

Leó pápa – elődje, Ferenc nyomdokain – éles szemmel veszi észre, hogy a korunkban mindinkább teret hódító, mindennapossá váló technikai újdonságok (a mesterséges intelligencia, a kognitív tudományok, a nanotechnológia, a robotika és a biotechnológia) a gondolkodásunkra is hatnak. Kettős hatást válthatnak ki: segíthetnek megoldani világunk égető problémáit és ezáltal nélkülözhetetlen szerepre tehetnek szert fajunk túlélésében, azonban egyúttal torzító hatásúak is:

Önmagukban ezek az újítások nagy segítséget jelenthetnek az emberi fejlődés és a közös otthon gondozása szempontjából. De éppen hatalmuk miatt működhetnek a technokrata paradigma gyorsítójaként is.” (MH 93)

A technokrata paradigma szerinti gondolkodás Leó pápa felfogásában arról ismerszik meg, hogy „az egyént elsősorban az általa nyújtott teljesítmények alapján értékeljük” (MH 94). Ennek elkerülése érdekében van szükség arra, hogy „új spirituális, etikai és politikai kereten” belül biztosítsunk „a hatalom helyes használatát” (MH 94).

A katolikus tanítás szerint tehát a műszaki fejlődés „önmagában értékes”, azonban arra van szükség, hogy helyes antropológiai szemlélettel és éleslátóan „mérlegeljük azokat a célokat, amelyeket követ” (MH 95). „Amikor [ugyanis] ilyen mértékű hatalom csupán néhány kézben összpontosul, hajlamos átláthatatlanná válni és kicsúszni a köznyilvánosság ellenőrzése alól” (MH 95). Ilyenkor fennáll annak a kockázata, hogy a technika csupán „új függőségeket, kirekesztéseket, manipulációkat és egyenlőtlenségeket szül” (MH 95).

A pápa ezen a ponton tér rá a mesterséges intelligenciával kapcsolatos tanításának taglalására. Persze nem törekszik kimerítő tárgyalásra – hiszen a témával kapcsolatban már úgyis léteznek kiváló egyházi dokumentumok –, csupán néhány alapvető elemet kíván az emlékezetünkbe idézni azért, hogy megőrizhetővé váljon „a személy elsődlegessége” (MH 97); a személyé, akit az értelem, a lelkiismeret és a szabadság irányít. A fejezetben emellett megfogalmazódik még néhány lényegi gondolat az emberi felelősségről, valamint a technika használatával és korlátaival kapcsolatban.

A valóságos kapcsolatok és azok mesterséges utánzása

A legnagyobb veszély a mesterséges intelligencia rendszereivel kapcsolatban, hogy „könnyen elfeledtethetik velünk, hogy a tervezőik és betanítóik kulturális paramétereit tükrözik, azok minden előnyével és hiányosságával együtt. A pozitív emberi kommunikáció mesterséges utánzása – tanács, empátia, barátság, szeretet szavai – kielégítő és akár hasznos is lehet, ám kevésbé tudatos felhasználók esetén megtévesztő lehet, és azt hiheti az ember, hogy valódi személyes kapcsolatra lép” (MH 100). Mindez azonban csak látszat: a gép nem képes szoros értelemben vett gondozásra vagy kísérői kapcsolatra, és ha ezt utánozza, a valóságos kapcsolatok közegébe furakszik be. „Ekkor

a kockázat nem annyira az, hogy valaki azt hiszi, egy másik személlyel beszélget, hanem hogy elveszítheti azt a vágyat is, hogy valóban keresse a másikat” (MH 100).

Persze a mesterséges intelligencia alkalmazása máris minden területen jelen van társadalmunkban, a döntéshozatali folyamatok különböző szintjein is (például a kommunikációban, a menedzsmentben vagy az ellenőrzésben). Ez nemcsak a fenntarthatóság szempontjából vet fel aggályokat – hiszen a rendszerek bonyolultságának növekedésével (különösen a nagy nyelvi modellek esetében) növekszik a számítási teljesítmény és a tárolókapacitás iránti igény is, ami súlyos terhet ró a környezetre és „közös otthonunk megőrzésére” (MH 101) –, de erkölcsi és pedagógiai kérdéseket is szül. Az ugyanis, „aki kontrollálja a MI-t, rákényszeríti saját erkölcsi látásmódját, ami a rendszerek láthatatlan infrastruktúrájává válik” (MH 107). A pápa olyan politikát sürget, amely „képes lassítani ott, ahol minden gyorsul”, hogy ilyen módon megvédje és előmozdítsa a részvétel és a nyilvános vita lehetőségét (vö. MH 107).

Röviden szólva, XIV. Leó pápa olyan mesterséges intelligenciát sürget, amelyet kivontak a fegyverkezési verseny logikája alól.

Ez „nem azt jelenti, hogy lemondunk a technológiáról, hanem hogy megakadályozzuk, hogy uralja az embert. Ez annyit jelent, hogy kivonjuk a monopóliumok hatálya alól, vitathatóvá, támadhatóvá tesszük, és ezáltal együttlakásra képessé, miközben helyreállítjuk az emberi kultúrák és az életformák sokszínűségét” (MH 110).

Hiszen a technikai hatalom, ha nincs kiegyensúlyozva, csak magányosabbá tesz bennünket, és jobban kitesz a hatalom és kizárás logikájának. A pápa szerint „nem […] az intelligencia ellen kell harcolni, hanem arra kell emlékeztetni, hogy […] az életet és az embert kell szolgálnia” (MH 113).

4. fejezet: „Az emberi megőrzése az átalakulásban. Igazság, munka, szabadság”

A Magnifica humanitas az Egyház társadalmi tanítása elveinek fényében arra hív, hogy a jelenleg zajló „digitális forradalom” közegében is „közjónak” ismerjük el az igazságot, őrizzük meg a munka méltóságát, és védjük meg az emberi szabadságot, mielőtt az különböző függőségek áldozatává vagy egyszerűen árucikké válna (vö. MH 131).

Ebben a fejezetben a pápa arra reflektál, hogy a digitális platformok és a mesterséges intelligencia különböző rendszerei mélyreható változásokat eredményeztek a köz- és a politikai kommunikációban. Úgy tűnik, a különböző torzult narratívák elhalványítják az igaz és a hamis határait, és összekeverik az adatokat és a véleményeket. Bár a dezinformáció nem az MI-vel született, de megsokszorozódott általa (vö. MH 132). A tartalom, a képek és a videók manipulálásának képessége elfogult vagy félrevezető nézőpontokat tesz lehetővé, és könnyen megtéveszti az állampolgárokat. A probléma az élet kulturális és erkölcsi dimenzióját is érinti, „mivel a közközvélemény minősége közvetlenül függ a társadalmi bizalomtól és befolyásolja azt” (MH 132).

A pápa emlékeztet arra is, hogy

a kommunikáció „nem csupán információátadás, hanem egy kultúra létrehozása” (MH 135).

A digitális környezetekben jelen lévő tartalmak befolyásolják azt, ahogyan az emberek észlelik a világot, és olyan képeket és történeteket visznek be a köztudatba, amelyek „irányítják a vágyainkat és befolyásolják a mindennapi választásainkat”: „ami a világhálón születik, részévé válik az emberek életének, különösen a fiatalabbakénak” (MH 135).

XIV. Leó az enciklikában megismétli elődje, Ferenc pápa bátor szavait, melyekkel köszönetet mondott a tényfeltáró újságíróknak, akik lerántották a leplet az egyházi visszaélésekről: „Köszönet nektek azért, amit elmondtatok arról, ami az Egyházban nem működik, mivel így segítségünkre voltatok abban, hogy a problémákat ne söpörjük a szőnyeg alá, és hangot adtatok a visszaélések áldozatainak” (MH 138). „Ugyanakkor – teszi hozzá Leó pápa –

az éberség és az átláthatóság mindenekelőtt az Egyház súlyos felelőssége, és nem várhatjuk, hogy mások kényszerítsenek minket arra, hogy szembesüljünk a ránk vonatkozó kellemetlen igazságokkal” (MH 138).

A munka világában

Az enciklika az iskola és a munka világával (valamint a mesterséges intelligenciával támogatott új típusú rabszolgasággal) kapcsolatban is fontos új megállapításokat tesz. E helyt legyen elég csak egyetlen gondolat ízelítőnek. A munka méltóságáról szólva az enciklika – az Egyház szociális tanításának régi hagyományával összhangban – új aggodalmaknak ad hangot: „Ma az automatizálás, a robotika és a mesterséges intelligencia összefonódása gyorsan átalakítja a munka szerkezetét.” Ezzel az átalakulással kapcsolatban sokan úgy vélik, hogy egyértelmű javulást hoz. Csakhogy valójában a munkavégzés új körülményei nem feltétlenül jobbak is, hiszen „miközben a mesterséges intelligencia ígéretet tesz arra, hogy fokozza a termelékenységet […], a munkavállalókat gyakran arra kényszeríti, hogy alkalmazkodjanak a gépek sebességéhez és igényeihez, ahelyett, hogy a gépeket úgy terveznék, hogy segítsék a dolgozókat. Emiatt, ellentétben a mesterséges intelligencia hirdetett előnyeivel, a technológiához való jelenlegi hozzáállás paradox módon gyengítheti a munkavállalókat, automatizált felügyelet alá vonhatja, valamint merev, ismétlődő feladatokra ítélheti őket. A technológia ütemével való lépéstartás szükségessége alááshatja a munkavállalók cselekvőképességének érzését, és elfojthatja azokat az innovatív képességeket, amelyeket munkájukba kellene beleadniuk”. (MH 150) „Éppen ennek a torzulásnak az elkerülése érdekében emberközpontú, nem csupán teljesítményközpontú rendszereket kell tervezni” (MH 150).

5. fejezet: „A hatalom kultúrája és a szeretet civilizációja”

Az enciklika utolsó, ötödik fejezetében Leó pápa pozitív alternatívát nyújt, amikor a „hatalom kultúrájával” szemben a „szeretet civilizációjának” képét rajzolja fel.

A „szeretet civilizációja” kifejezést VI. Pál pápa vezette be egy olyan korban, amikor a világot a hidegháború, a fegyverkezési verseny és súlyos gazdasági egyenlőtlenségek jellemezték.

Ebben a kontextusban az Egyház alternatív utat mutatott: a két egymásnak feszülő rendszer közötti ideológiai ellenállás helyett egy társadalmi rendet vázolt fel, amelyben az igazságosság és a szeretet összefonódik, és a szeretet válik az élet gazdasági, politikai és kulturális szervező elvévé. „Ma ugyanezt a víziót kell felújítanunk: a szeretet civilizációja nem naiv utópia, hanem egy igényes tervezet” (MH 186).

A mai világban azonban a hatalom kultúrája erősödik. Ebben a logikában az eszközök rendelkezésre állása és az uralomra való képesség hajlamos meghatározni a döntési kritériumokat, háttérbe szorítva az emberiség közös javát. Ebből a nézőpontból az egymással háborúzó népek konkrét drámája másodlagos tényezőként mutatkozik bizonyos nagyhatalmi és stratégiai érdekekhez képest. A hatalom kultúrája továbbá behatol a társadalomba, módosítja a kapcsolatokat, és egyre terjeszkedik is, például azáltal, hogy normalizálni igyekszik a háborút. Akik egyre nagyobb katonai hatalomra törnek, kihasználják a multilateralizmus válságát, és egy olyan hamis realizmust táplálnak, amely „azt ismételgeti, hogy nincs más alternatíva” (MH 188).

Az Ukrajnában zajló háború idején aligha lehet aktuálpolitikai reminiszcenciák nélkül olvasni például az alábbi sorokat: „Napjainkban azonban a közbeszédben és a fegyverkezési döntésekben valódi paradigmaváltásnak vagyunk tanúi: a háború aggasztó módon ismét a nemzetközi politika eszközeként jelenik meg, miközben éppen azok az etikai kritériumok erodálódnak, amelyek korábban korlátozták az alkalmazását. Az elhúzódó regionális konfliktusok, a feszültségek eszkalációja és a kölcsönös fenyegetések szinte megszokottá válnak, és újra felbukkannak a területi terjeszkedés érdekében folytatott konfliktusok olyan formái, amelyeket korábban meghaladottnak hittünk.

A közvéleményt fokozatosan olyan polarizáló médiatörténetek irányítják, amelyek hozzászoktatnak a megosztottsághoz, és amelyeket gyakran olyan algoritmusok erősítenek fel, amelyek az összecsapást és a szembenállást részesítik előnyben.” (MH 190)

A multilateralizmus (vagyis a különböző hatalmi központok kiegyensúlyozott és együttműködő rendszere) ma a válság jeleit mutatja. Korunkat inkább a multipolarizmus (azaz a nagyhatalmak közti konfliktusos és feszült viszony) jellemzi. Leó pápa határozottan hitet tesz a „hiteles multilateralizmus” szükségessége mellett, és állást foglal a „reálpolitika” „hamis realizmusa” ellen, amely azt akarja elhitetni, hogy bele kell törődnünk az „elkerülhetetlen” háborúba, mert a konfliktusoknak nincs alternatívájuk. Ehelyett

újra hinni kell a békében és a dialógusban” (MH 205), nem mint irracionális utópiában, hanem mint az emberiség jövőjének egyetlen járható útjában. „A béke nem naiv remény, és nem csupán a háború hiánya, hanem az igazságosság és a szeretet mindig lehetséges gyümölcse” (vö. MH 205).

„A szeretet civilizációja nem egyetlen, látványos tettel születik meg, hanem a kis és kitartó hűségek összegéből, amelyek gátat szabnak az embertelenségnek. Éppen ezért érdemes megállni, és megfontolni néhány szempontot arról, hogy mindannyian a saját területünkön miként járulhatunk hozzá az építéséhez.” (MH 213)

A téma teljes kimerítésének igénye nélkül Leó pápa öt konkrét javaslatot tesz, amelyek életre váltása segíthet világunk megőrzésében: (1) szükség van a szavak „lefegyverzésére”, (2) az igazságban megvalósuló béke építésére, (3) arra, hogy a valóságot az áldozatok szemszögéből nézzük, (4) az egészséges realizmus ápolására, valamint (5) arra, hogy újraélesszük a párbeszédet és a multilateralizmust (vö. MH 214–228).

(Folytatjuk.)

Fotó: Vatican Media; portré: Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 21-i számában jelent meg.