Patsch Ferenc SJ: XIV. Leó pápa első enciklikájának mérlege (4. rész)

Befejezésül XIV. Leó egy francia teológust, Pierre de Bérulle-t idézi: keresztényként olyan Istenben hiszünk, és olyan Istent imádunk, aki „egy jászolban születik, (…) aki Júdeában élt és utazott, (…) aki a kereszten halt meg, egy halott Istent, aki a sírban fekszik”. Arra vagyunk meghívva, hogy ehhez az isteni cselekvésmódhoz hasonuljunk, amely az emberiség jövőjének mércéje. Ahogy ő közel került hozzánk, úgy tudunk mi is közel kerülni egymáshoz, megosztva a világ terhét, belülről változtatva meg kapcsolatainkat. „Ó milyen csoda (…) az ember Isten, és ez az Isten ember, aki végighalad ezeken a fokozatokon, elviseli mindezeket az állapotokat, és megnemesíti, megszenteli, és megisteníti azokat önmagában!”

Az isteni szeretet az, amely megmenti az embert, az a szeretet, amely leszáll egészen történelmének legmélyebb pontjáig, és megújítja azt” (MH 232).

Valódi (spirituális) újdonsága: „Amint azt ezen elmélkedés elején írtam (217), ma az építésünk alapját az Istennel való kapcsolat kell hogy képezze, szabályát az emberi korlátozottság elfogadása mint természetes és pozitív valóság, stílusát pedig a felelősségteljes együttműködés és az evangéliumi nyelv. Az út végén a szeretet civilizációjának terve világosabban körvonalazódik, és a munkálatok már elkezdődtek, köszönhetően főleg a sok élő kőnek, amelyek szilárdan Krisztushoz, a sarokkőhöz kapcsolódnak (vö. 1Pt 2,4–6).” (MH 236)

Enciklikája végén Leó pápa visszatér a bevezetésben említett Nehemiás próféta képéhez. „Nehemiás meghallja a sebesült város kiáltását, e fájdalmat imába viszi, Isten előtt mérlegel, segítséget kér, engedélyt kap az elindulásra, megszervezi a munkát, szembesül belső és külső ellenállással, és tégláról téglára a néppel együtt újjáépíti Jeruzsálem falait.” Ez lehet a mi hivatásunk is a „digitális forradalom”, korunk nagy változásai idején.

Arra vagyunk meghívva, hogy ne csupán szemlélői legyünk a társadalmi és kulturális eseményeknek, ne egyszerűen csak kommentáljuk a romokat, hanem vegyünk részt történelmi jelentőségű építkezésekben: alkossunk kutatólaboratóriumokat, technológiai vállalkozásokat, iskolákat, médiát, intézményeket és helyi közösségeket, amelyek képesek helyreállítani azt, ami összeomlott, és megvédeni azt, ami veszélynek van kitéve.

Nehemiáshoz hasonlóan mi is cselekvésre vagyunk meghívva, hogy az emberek városa élhetőbbé váljon, annak ellenére, hogy látszólag olykor a „technokrata logika” és a részérdekek érvényesül (vö. MH 241).

Értékelő megjegyzések

Filozófiai szempontból üdvözlendő, hogy Leó pápa enciklikája nem használja többé a mesterséges intelligenciára – és általában a technikára – az „eszköz” kifejezést. (Nota bene: Ferenc pápa beszédeiben és más dokumentumaiban még rendre „eszközként” hivatkozott rá.) Hiszen jóval többről van szó, mint egyszerű eszközről! Ha a mesterséges intelligencia képes befolyásolni a világlátásunkat és megváltoztatni a mentalitásunkat, akkor mintegy magát a létünket is befolyásolja, helyesebb tehát „paradigmának”, „rendszernek” vagy „modellnek” nevezni.

Egy további (formai, bár nem elhanyagolható) különbség Ferenc pápa tanítóhivatalához képest, hogy Leó pápa első enciklikájában főként csak pápa elődeinek írásaira hivatkozik. Ferenc pápa jelentős újdonsága volt, hogy az általa közreadott dokumentumok lábjegyzetei az egész világ püspöki konferenciáinak irataiból idéztek, a Magnifica humanitas azonban csak egyetlen helyen (a 169. lábjegyzetben) idéz ilyen forrást, s az is az Egyesült Államok Püspöki Konferenciájának egyik dokumentuma. Mindebből persze nem szabad túlságosan messzemenő következtetéseket levonnunk: az Egyház globális (és sokszínű, plurális) fordulata  mögé aligha lehet többé visszamenni. Az egysíkúságot alighanem inkább a témaválasztás indokolja: az, hogy nem kapnak hangot a világegyház más szegleteiből érkező vélemények, mert a mesterséges intelligenciához és annak jövőnket alakító hatásához egyelőre legjobban az Egyesült Államokban értenek.

Más szempontból azonban az új enciklika nagyon is Ferenc pápa gondolati hagyományainak folytatója. Rendre megismétli például legjellemzőbb témáit, így előkerül a „szinodalitás” (MH 10; 42; 86; 88); a teremtett és a világban tapasztalható dolgok „kölcsönös összefüggése” (interdipendenza) (MH 61); továbbá a kultúrák találkozásának „sokszínű harmóniája” (pluriforme armonia) (MH 62). Részletesen kitér továbbá a „technokrata paradigma” kritikájára (MH 43; 92–93; 106; 112; 172; 185; 241); hangsúlyozza a szegények szerepét (MH 14; 16; 35; 38; 40; 42–43; 67; 77–78; 89; 149; 158; 204; 227; 239), valamint a „közös otthonunk védelm[ének]” (cura della Casa comune) fontosságát (MH 9; 14; 43; 67; 83–85; 93; 101; 110; 226; 237); végül megismétli egyik jellemző megfogalmazását is („senki sem üdvözül egyedül” (MH 73), és magáévá teszi az „integráns” emberi fejlődés (nr. 82–85) programját is – s sor még hosszan folytatható volna.

Egy enciklika – legyen bármilyen terjedelmes is – természetesen nem elégíthet ki minden igényt; elkerülhetetlenül maradnak benne vakfoltok és hiányosságok. A Magnifica humanitas például mintha nem helyezne elég nagy hangsúlyt az ima és a spiritualitás fontosságára. (A téma csak néhány alkalommal és szinte mellékesen kerül elő. Az imáról: vö. nr. 148; 228; 241; 243–245; a spiritualitásról: nr. 234; 236.) Ám ne legyünk telhetetlenek! A kiegyensúlyozott és részletes teológiai eszmefuttatások, a politikai témák iránti érzékenység és korunk legsürgetőbb (gazdasági, geopolitikai és más) problémáira adott proaktív, evangéliumi válasza kárpótol az esetleges hiányosságokért.

Végezetül legyen szabad megosztanom egy személyes benyomást és egy reményt is. Az enciklikát végigolvasva valamiféle jó érzés és belső megelégedettség kerített hatalmába. Lelkesítő dolog egy olyan Egyházhoz tartozni, amely világunk mai helyzetének ilyen minőségű elemzését képes nyújtani. Nem véletlen, hogy ekkora érdeklődés mutatkozik iránta világszerte: útmutatást találnak benne nemcsak ortodox és protestáns testvéreink, de a jóindulatú és az emberiség jövőjéért aggódó nem keresztények is. A mesterséges intelligenciáról szóló korábbi tanítóhivatali megnyilvánulásokkal ellentétben (vö. Antiqua et nova, 2025)

ez a dokumentum nem vádolható azzal, hogy alábecsüli a veszélyt. Ám nem is merül ki a világ elítélésében. Inkább a kor ütőerén tartja a kezét, és pozitív (proaktív) választ ad a jelen kihívásaira.

(Nota  bene, Leó pápa már a dokumentum bemutatásakor mondott beszéde első percében is „a pillanat súlyosságát” [the gravity of the moment] hangsúlyozta, és „az emberiség jövőjéről” [future of humanity]beszélt!

XIV. Leó Magnifica humanitas kezdetű enciklikája – miként annak idején Ferenc pápa Laudato si’ (2015) című szövege is – jó szívvel adható az érdeklődők és a szakemberek kezébe. Politikusok is lebilincselőnek fogják találni. Korunk olyan evangéliumi olvasatát adja, amely joggal számíthat globális recepcióra. Isten országának terjedését szolgálja majd.

Fotó: Vatican Media; portré: Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 28-i számában jelent meg.